(Kép forrása: itt.)

Három népszavazás is lesz az elkövetkező hónapokban, amelyek döntőek lehetnek az Unió jövőjét illetően. Áprilisban Hollandiában tartanak referendumot: a választópolgárok arról dönthetnek majd, hogy országuk támogassa-e az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási szerződést. Júniusban a britek szavaznak arról, hogy az Egyesült Királyság kilépjen-e az EU-ból. Orbán Viktor pedig február végén jelentette be, hogy a magyarok népszavazáson dönthetnek majd a kötelező betelepítési kvótáról.

Tény, hogy a „demokratikus ellenzék” agóniája immáron kilenc éve tart. 2006 tavasza óta ugyanis 1, azaz egy darab országos választást sem tudtak megnyerni, bármilyen összeállításban próbálkoztak is – viszont elvesztettek zsinórban nyolcat. Tény, hogy ilyenkor mindig a választók hülyék, de legalábbis „a proletariátus még nincs eléggé előkészítve eszméink befogadására!” (ahogy a legenda szerint Kun Béla dühöngött 1919-ben). Az is tény viszont, hogy hiába kapja a „nekünk igazunk van történelmileg” tézise a pofonokat a valóságtól futószalagon, ez az érintetteket nem tántorítja el saját igazságukba vetett hitüktől, attól, hogy egyszer ők hozzák majd el a szent világszabadságot. Ha kell, az embereknek – ha kell, akár az emberek ellenében.

Közeledik a miniszterelnök tusnádfürdői beszédének ideje, amely rendszerint a nyári politikai uborkaszezon egyik legnagyobb durranása. A tavalyi beszéd, amelyen Orbán Viktor a nyugati típusú demokráciákon túli, általa illiberálisnak nevezett országok sikerességéről (is) szólt, különösen nagy politikai felzúdulást váltott ki. Nem túlzás azt állítani, hogy az egész nyugati tudományos és politikai elit érdeklődését felkeltették a miniszterelnök mondatai, s nyugodtan mondhatjuk, hogy komoly botrány is keveredett belőle. Az olvasási élményeim és a személyes tapasztalataim pedig egyértelműen azt mutatják, hogy az ún. illiberális beszédhez való hozzáállás – tudniillik az, hogy empátiáival vagy totális tagadással próbáljuk meg értelmezni a mondanivalót – az Orbán-kormányhoz fűződő viszony meghatározó elemévé vált. Nem a beszéd mélyebb rétegeinek megértése számít, hanem hogy valaki elfogadja vagy elutasítja-e azt. Köztes álláspont nincs: az abban foglaltak minimális elfogadása esetén valaki az „orbáni rezsim elvtelen kiszolgálójává”, míg teljes tagadással „a kormányzat legádázabb politikai ellenségeinek csahos kutyájává” válik.

Márpedig ez így bizonyosan nincsen jól. A beszédben felvetett kérdések ugyanis több mint relevánsak: jelenleg alapjaiban határozzák meg a nyugati gondolkodók mindennapjait. Ebbe a termékeny vitába pedig nekünk magyaroknak is be kellene szállnunk, hiszen mi vagyunk képesek hozni a demokráciaépítés tekintetében azokat az értékes tapasztalatokat, amelyekkel a közép-kelet európai demokráciák és a huszonöt évvel ezelőtt végrehajtott rendszerváltozás szolgál. Ilyen szempontokat – sőt, egyáltalán sikeres demokratikus átmenetet – ugyanis nem sok nyugati ország tud magáénak, így azok az országspecifikus helyzetek, amikkel például mi tudunk szolgálni, különösen fontosak lehetnek.

Éppen ezért jelen blogbejegyzésben a demokrácia helyzetével összefüggő pezsgő tudományos vita létezésének alátámasztására egyetlen – véleményem szerint viszont meglehetősen szuggesztív – példát szeretnék részletesebben bemutatni.  Nézzük tehát!

Valószínűleg mindenki ismeri az oligarchia vastörvényéről szóló szociológiai tételt – ha máshonnan nem is, a Wikipediáról. De most nem az oligarchiáról érdemes beszélnünk (az is megér egy misét), hanem az elit és nép problémájáról. A demokratikus politika legfőbb és végső kérdése ugyanis az, hogy létezhet-e valódi elit a nép „mellett” vagy „fölött”, a demokrácia megengedi-e az aristoi létezését, és fordítva: bármely elit tud-e demokratikus lenni, akként működni, és főleg figyelni a „nép” problémáira.