Leszól, és Brüsszelből senki sem szól neki vissza, vajon hogyan képzeli ezt Soros úr? És főleg milyen alapon?

Brüsszel most éppen a jogállamiságból és a demokráciából tart előadásokat néhány kiszemelt - szerinte renitens - tagországának, s miközben elszántan vizsgáztatná őket, ő maga látványosan megbukik a vizsgán.

A politológia három alapkérdése tudniillik így szól:

Ki dönt, ki cselekszik?

Ki legitimálja a cselekvőt?

Milyen identitással bír a cselekvő?

Az unióban Soros a jelek szerint az egyik erős cselekvő, noha erre jottányi legitimációja sincsen, identitása pedig – a nyitott társadalom Karl Poppertől átvett, de meglehetősen zanzásított elképzelése   - legalábbis vitatható, de semmi esetre sem Európa közkeletűen elfogadott értékein alapszik. Marad tehát a sok pénz, amellyel ezeket a politológiai hiátusokat bárki könnyedén be tudja tömni, ámbár ez nemigen válik sem a jogállamiság, sem a demokrácia dicsőségére.

Bismarck emlékezetes kijelentését, melynek igazságát valószínűleg senki sem vitatja, aki csak kicsit is ismeri a történelmet, napjaink fehéroroszországi eseményei kapcsán érdemes felidézni. Amint azt a napi sajtót figyelő közönség tudhatja, a távoli vadregényes országban választások történtek és – ahogyan az már lenni szokott – az ellenzék azonnal csalást kiáltott. Nincs ebben semmi különös, honi ellenzékünk is minden választás után, amiket nem ő nyert meg, hasonló vádakkal állt elő. A fehérorosz ellenzék azonban most nem elégedett meg a verbális tiltakozással, az utcára vonult és ott fejezte/fejezi ki elégedetlenségét.

A diktátor, Lukasenko pedig – diktátoroktól szintén nem meglepő módon – erőszakkal oszlatja fel e tüntetéseket, sokakat letartóztatnak, közülük jó párat meg is vernek, a szokásoknak megfelelően. Ehhez egyébként nem is kell annyira diktátornak lenni, hisz nem oly régen a demokrácia és a szabadság európai fellegvárában, Franciaországban, Macron elnök hasonló eszközökkel küzdött az ún. „sárga mellényes” tüntetők ellen. Csak hát, mint tudjuk, óriási különbség van a demokratikus és a diktatórikus gumibot között, különösen azok számára, akinek hátán csattan.

Ami az eseményeknek különös sármot kölcsönöz, az a haladó erők messze hangzó sikolya az eseményekkel kapcsolatban. Az európai baloldal láthatóan szükségét érzi, hogy véleményt nyilvánítson, mi több, beavatkozzon az eseményekbe. Legalább olyan vitézül kívánnak beavatkozni, mint amilyen vitézül hallgattak az említett Franciaországi események kapcsán. Az – úgyszintén szokott módon – egyáltalán nem zavarja őket, hogy fogalmuk sincs, mi is történik Fehéroroszországban, milyen politikai, gazdasági előzményei vannak az ottani történéseknek; ahogyan mondani szokás: ki kicsoda és miért.

A napokban sok szó esik a jogállamiságról. A józanul gondolkodó európaiak döbbenve hallgatják azon brüsszeliták szájából ezt a kifejezést, akik hosszú évekig szemet hunytak az uniós szerződések, pl. a Maastrichtiben rögzített szigorú költségvetési szabályok, déli országok általi megsértése fölött. Most éppen a járványra hivatkozva helyezték hatályon kívül a felelős költségvetés szabályait.

Amikor Jean-Claude Juncker korábbi bizottsági elnököt arról kérdezték, hogy a bizottság miért nem indít túlzott deficit-eljárást Franciaország ellen, csak széttárta kezeit, és azt válaszolta, hogy “Franciaország kérem, az Franciaország!” 2010-ben a polgári magyar kormány nem számíthatott ekkora nagylelkűségre.

Az uniós jogfelfogás másik gyöngyszeme a Joszif Visszarionovics nyomdokait (Nem az számít, hogy hányan szavaznak, hanem hogy ki számolja a voksokat!) követő eljárás, ahogy a Sargentini-jelentés szavazásánál a voksokat számolták. Sztálin legjobb tanítványai ugyanis úgy végül csak kihozták a kétharmadot.

Mindenhonnan áradnak a kétségbeejtő képek, melyeken a megvadult csőcselék rabol és gyújtogat. Az erőszak aztán erőszakot szül, és ki tudja, mikkel kell még szembenéznünk, mire csillapodnak az indulatok. Függetlenül a tartalmi kérdésektől, hogy mennyiben szükséges és törvényszerű egy bűnöző halálának ürügyén városokat lángba borítani, és hogy mindez miképpen függ össze a közelgő elnökválasztással, van egy furcsa vonatkozása is ezeknek az eseményeknek, mégpedig olyan, amely egy látszólag távoli dolgot, az ízlést érintik. Erről szeretnék elmélkedni most egy kicsit.

Azt látjuk, hogy a „fehérek” térdre borulnak a négerek előtt, mi több megmossák a lábukat, mint Jézus a tanítványokét, vagy Ferenc pápa a migránsokét. Ugyancsak a keresztény tradícióból származik a térdre borulás gesztusa is. Teszik mindezt bűneik bocsánatért, anélkül, hogy valójában megneveznék ezeket a bűnöket. Gusztustalan látvány ez, hiszen szabad ember csak a Teremtője előtt borul térdre, alázkodik meg. Miután egy halott bűnöző emlékét tiszteljük letérdelve, vajon miképpen tiszteljük ezután a Teremtőt? Hogy ki kezdte, az kinyomozhatatlan, azonban az amerikai politikai elit egy része kapva kapott rajta és most már szükségesnek vélik időről időre térdre hullani.

Minneapolis polgármestere George Floyd temetésén.