Mr. Beannek igaza van. A Cancel Culture leginkább a középkori csőcseléknek tartott látványos kivégzésekre emlékeztet és azt üzeni: így jártok ti is, ha átlépitek a határt. A globalista elit nem a büntető törvénykönyv alapján, hanem a hatalmára való veszélyesség alapján szabja ki a büntetést.

A Brexit és Donald Trump fő bűne az, hogy a szabad világ két legerősebb államában mutattak a mainstreamhez képest működőképes alternatívát. Ez főben járó bűn a globalisták szemében, ezért kell most példát statuálni. A teljes eszköztárat bevetik, és a hivatalából távozó elnökön állnak kicsinyes bosszút. Nézzük sorjában.

Donald Trump azért sem ismerte el választási vereségét, mert egy alfahím, és úgy akart a nagypolitika színpadjáról távozni, ahogyan arra fellépett: harcosként. Tábora november 3-a után sem széledt szét, a georgiai pótválasztás is szoros eredményt hozott. A Trump által alapított Save America politikai akcióbizottság a választás után (!!!) 200 millió dollárt gyűjtött, ami szép summa. Trump az elit számára továbbra is veszélyes maradt.

Elindult egy mozgalom.

Miközben a demokrácia exportja hamarosan megint amerikai célkitűzés lehet, miközben az Európai Unió főárama elszánt képmutatással kérné számon egyes „ antidemokratikus” tagállamain a jogállamiságot, addig a nyugati neolib-„baloldali” technokrácia és az őket kiszolgáló tojásfejűek lopakodó lépésekkel sasszéznak egy progresszív diktatúra felé.

Nem tévedés: a progresszív diktatúra irányába.

Aki manapság nem csak linkel, hanem gondolkodik is, fura dolgoknak juthat ugyanis nyomára.

Valahogy már az is elsikkadt, amikor 2016-ban Donald Trump győzelme után a zaklatott állapotban leledző Hillary Clinton „szánalmas, tanulatlan tömegnek” nevezte ellenfele szavazóit, mondván, hogy az egyre komplexebbé váló világban nem lenne szabad rájuk hagyni a politikusok megválasztását, mert akkor íme…, jön ez a borzasztó Donald. Értsd: a „populisták”, vagyis az amerikai Mucsa, hogy Mrs. Clinton dühét magyarul is generalizáljuk.

Clintonné azonban csupán egy tovatűnő elitista politikus, akinek immár nála kevésbé labilis - tudományos - erők lépnek a nyomába. 

Miközben az egyik Brüsszel és magyarországi szócsővei még mindig a jogállamisági univerzum önkényes tágításával terelnék össze az Európai Egyesült Államokat; a másik Brüsszel éppen összeomlik a rendezetlenség mint államszervezési modell halálos súlya alatt; a másik, az eredeti Egyesült Államok pedig eddig tőle elképzelhetetlen módon az operettállamiság jegyeit mutatja. Szomorú látlelettel fordul a nyugati megacivilizáció a 21. század sorsdöntő évtizedeire.

Az Amerikai Egyesült Államok pár nappal ezelőttig a világ legerősebb, legbefolyásosabb országa és legstabilabb (még ha bevallottan “üzleti”) demokráciája” volt. Sikerének titka az emberi méltóság keresztény értelmezésén alapuló személyes szabadság és boldoguláskeresés, valamint a stabilitást biztosító rendezettség termékeny kombinációja. Az USA most minden jel szerint képtelen volt úgy megszervezni a legfontosabb országos választást, hogy abban ne fordulhassanak elő tömeges, rendszerszintű visszaélési lehetőségek. A választásra jogosult helyi népességet meghaladó számú regisztrált szavazó, kallódó (majd a megfelelő helyen, a megfelelő időben előbukkanó) levélszavazatok, a kampányban és azóta is az esélyegyenlőséget semmibe vevő módon pártos sajtó, nyílt, kommunista stílusú cenzúrát alkalmazó, felelősségre nem vonható közösségi médiamonopólium - a 2020-as amerikai elnökválasztás lesújtó képet fest a nyugati civilizáció elmúlt 150 évének legdinamikusabb szereplőjéről. Az Alkotmányban még az elektori bonyolítással együtt is áttekinthető, gyerekeknek is könnyen elmagyarázható választási rendszer végzetét a rendezettség feladása, a káosz szabadon engedése hozta el: a választást a gyakorlatban lebonyolító tagállamok egyenként változó választási gyakorlatából fakadó káosz 2020-ra túllépett a “kis színes” kategórián, és súlyosan károsíthatja az amerikai demokráciába vetett bizalmat bel- és külföldön egyaránt. Ha (amikor?) Joe Biden nyeri az elnökválasztást, az USA történetében különleges lapokra kerülnek majd a Káosz Nagy Menetelésének hónapjai, melyek 2020 nyarának fosztogató-gyújtogató erőszakhullámától kezdve (mely ellen nem léptek fel kellő eréllyel a hatóságok) a káoszba fordult választásig és minimum az új elnök beiktatásáig tartanak.

Leszól, és Brüsszelből senki sem szól neki vissza, vajon hogyan képzeli ezt Soros úr? És főleg milyen alapon?

Brüsszel most éppen a jogállamiságból és a demokráciából tart előadásokat néhány kiszemelt - szerinte renitens - tagországának, s miközben elszántan vizsgáztatná őket, ő maga látványosan megbukik a vizsgán.

A politológia három alapkérdése tudniillik így szól:

Ki dönt, ki cselekszik?

Ki legitimálja a cselekvőt?

Milyen identitással bír a cselekvő?

Az unióban Soros a jelek szerint az egyik erős cselekvő, noha erre jottányi legitimációja sincsen, identitása pedig – a nyitott társadalom Karl Poppertől átvett, de meglehetősen zanzásított elképzelése   - legalábbis vitatható, de semmi esetre sem Európa közkeletűen elfogadott értékein alapszik. Marad tehát a sok pénz, amellyel ezeket a politológiai hiátusokat bárki könnyedén be tudja tömni, ámbár ez nemigen válik sem a jogállamiság, sem a demokrácia dicsőségére.