Európa-szerte megszaporodtak mostanság az uniós költségvetéshez, az úgynevezett jogállamisághoz és az ostrom művészetéhez (v.ö.: kiéheztetés) egyaránt érteni vélő megmondóemberek. Hogy a versenyjog méltatlanul elhanyagolt területe se maradjon parlagon, egyes tagállamok vezetése, a Bizottság és az Európai Parlament egyaránt árukapcsolással próbálkozik, és úgy vezetne be újabb, lényegi változásokat az EU politikai konstrukciójában, hogy ne kelljen konszenzussal az uniós alapszerződésekhez nyúlni. A 2021-2027. közötti költségvetési forrásokhoz kapcsolt árukat migrációnak és jogállamiságnak nevezik, bár a két kifejezés a brüsszeli újbeszélben mára szinonímává vált. Már a 2020 nyarán lejátszott költségvetési és helyreállítási alapra vonatkozó tárgyalások során is megfigyelhettük, hogy a nyugat-európai mainstream média és magyarországi fordítói a kelet-közép-európai államokat, elsősorban Magyarországot igyekeztek az alku szabotőreként bemutatni, kis híján Orbán Viktor nyakába varrva a felelősséget, ha az uniós mentőcsomag nem születne meg időben. Ma sincs ez másképp, a migrációs-jogállamisági vita médialenyomatában a szerződéseket felrúgó szereplők küzdenek a szolidaritásért és az EU megmentéséért, a gonosz visegrádiak pedig ismét a haladás útjában állnak. Tiszta sor, nem igaz?

Nem, nem igaz.

Az EU összetartása érdekében felelősen cselekvők, szolidaritást vállalók, hovatovább, az európai nemzetek együttműködésében hívő és invesztált szereplők ugyanis Kelet-Közép-Európában találhatók, amint a lenti történet illusztrálja.