Lánczi Tamás
politológus
A globalizáció főgerendája meghasadt. Úgy érezzük, hogy ennek a nagy történelmi kornak a skizmáját éljük át. Mintha a Nyugat szándékosan ketté akarná szakítani. A globalizációból azonban nincsen, nem lehet kettő. A globalizáció totális univerzalizmusa egylényegű, nem megosztható. Az epicentruma, az erőközéppontja viszont bármikor elmozdulhat, mert meghódítható. A globalizmus nem “amerikai”, nem “nyugati” privilégium, hanem olyan, a természeti jelenségekhez hasonlatosan működő, a világot maga alá rendelő szervezőelv, amelyet az erő és a dominancia tart mozgásban.
A Nyugatot ma erős szorongás kínozza. Nevezzük ezt egyfajta civilizációs agorafóbiának. A globalizáció óriási teret nyitott meg, amelyben hétmilliárd ember nyüzsög körülöttünk. Félünk ennek az elképzelhetetlen embertömegnek a lármájától, a hétmilliárd száj fogyasztásától, a percről perce a hatvány hatványára lépő, a nyugati ember számára egyszerre brutálisnak és következetlennek látszó fejlődési őrjöngéstől, tébolytól. Úgy nyom ez a gondolat minket, mint a 2000 méteres vízoszlop Titán búvárhajó törékeny héjszerkezetét.
Érdemes időnként újranézni Mel Gibson Apocalypto című mesterművét. A film lezárásának szekvenciáját szeretném megidézni: a konkvisztádorok partraszállásának első pillanatai egy tág, végtelennek látszó földrészen, amit ígéretül kaptak, amit uralni és birtokba venni keltek át az óceánon. Ez a jelenet többé már nem ránk vonatkozik, nem minket ábrázol, mert nem mi állunk a karavellák fedélzetén, hanem ott állunk a parton, földbe gyökeredzett lábakkal a homokfövenyen. Ebben a filmben tetten érhető mindaz, amit éreznünk kellene, de ugyanúgy nem érezzük, ahogyan a maják sem.
De mi változott? Mitől kerültünk alárendelt szerepbe?
