Szeretjük elfelejteni, de a Balkán – mint évszázadok óta mindig – ma is egy puskaporos hordó, ahol népek, népcsoportok, vallások nyelvek csapnak össze, hol „békésen”, tehát csak a szavak szintjén, hol pedig erőszakkal, sőt fegyverrel.

A legutóbbi szerbiai eseményekkel kapcsolatban erős déjà vu érzés vehet erőt a külső megfigyelőn. Láttunk már ilyet. Láttuk már, hogy az utcai megmozdulások felölelik a politikai paletta teljes skáláját, összefog a szélsőjobb és a szélsőbal; kibékíthetetlen ideológiai ellenfelek verik szoros egyetértésben a rendőröket és mindannyian a hatalom, a kormány távozását követelik, anélkül hogy bármi támpontot adnának a hogyan tovább kérdésére. A járványügyi korlátozások bevezetése, minden bizonnyal, ürügy csupán.

Az is jól látható, hogy a felforgatás azokban az országokban talál követőkre, melyek – születésüktől fogva – instabilak. Azokban, melyeknek határai, nemzeti összetétele vitatott, történelme – és itt most az állam történetére gondolok – rövid és különböző nagyhatalmi tárgyalások révén jöttek létre. Ezek az országok a nemzetté válás kínjaival néznek szembe ez pedig igencsak hosszú, a történelmi tapasztalatok alapján több százéves feladat. A rendezetlen problémák, a hamu alatt parázsként izzó etnikai, vallási, nyelvi feszültségek megágyaznak a külső beavatkozás sikerének. Lehet a zavarosban halászni. A kétes helyzet lehetővé teszi a beavatkozásokat olyan külső erők részéről, melyeknek egyébként semmi köze az adott országhoz, viszont nagy élvezettel rabolnák ki, miközben még abszurd társadalmi kísérleteik terepévé is tennék.

Erőszakos kormányellenes tüntetés a szerb fővárosban.