Tájkép csata után: a baloldali ellenzék pártjai – 2. rész
A Jobbikot leszámítva az ellenzéki oldalon egyetlen olyan párt van ma, amely a pártszerű működés jeleit mutatja fel, a Demokratikus Koalíció (DK). Láthatóan hajt az országos lefedettségre – legalábbis sajtóértesülések szerint a több mint 10 000 feletti taglétszám ennek a jele –, tulajdonképpen rendszeresen mobilizálható, bár leginkább főváros-centrikus, tüntetésképes aktivistahálózattal bír, egyúttal van vezetője – ez ma egyetlen baloldali-liberális pártról sem mondható el –, aki pártjában teljes mértékben elfogadott és láthatóan kontroll alatt tartja saját stábját és párttagságát. A DK heterogén összetétele ellenére kiszámíthatóan mozog, a Magyar Bálint képviselte „elmélet” (maffiaállam) pártos képviselője. Anti-orbánizmusban kihívója nincs, sajátos politikai pragmatizmusára a többi baloldali nem találja a megoldást. Politikájának fő tartalmi iránya egy Európánál is európaibb önkép, illetve minden egyes szakpolitikai téma kormány/rendszerellenes politikai kérdéssé konvertálása. A DK a 2010 utáni politikai helyzet antitézise. Emellett közpolitikailag amuzikális, sőt, a 2000-es évek modernizációs történetéhez képest egyelőre semmiféle új politikai innovációt felmutatni nem akaró szervezet. A DK szakpolitikai érdektelensége ellenére gazdaságpolitikai programja alapján jobbra áll a PM-től, MSZP-től, az Együtt-höz közelebb, és társadalompolitikai tekintetben szintén nem a bal szélen van. Leginkább egy balközép párt, amelynek viszont olyan újdonsült „romaszakértője” van, mint Debreczeni József, akinek „téziseit” Niedermüller Péter DK-s EP-képviselő aligha osztaná meg egy plenáris ülés alkalmával.
