„...Akkor agyonlőttük őt, s bedobtuk a meszesgödörbe. S mikor a mész elnyelte már, munkánkhoz akkor visszatértünk.”
Brecht: A rendszabály
Mindannyian emlékezünk egyik legkulisszahasogatóbb melodrámájára, mikor letérdelt Nagy Imre szobra előtt és azt kérdezte sírástól elcsukló hangon: „Imre te mit tennél?” Imre hallgatott, így aztán Gyurcsány pontosan azt csinálta amit ő: nem kormányzott, sodródott az eseményekkel.
Akár legyinthetnénk is, ugyan már, kit érdekel Gyurcsány véleménye? Nem áll mögötte valós politikai erő, az a néhány rohamnyugdíjas akik stabilan támogatják plusz Nidermüller nem számít sokat. Csakhogy.
A háttérben egy régi vita áll, melynek tétje ’56 emlékezete, illetve Gyurcsánynak és elvtársainak az az állítása, hogy a felkelés tulajdonképpen a kommunisták önkorrekciós kísérlete volt és mint ilyen elsősorban az ő ünnepük. Mint minden hatásos, hazugság ez is tartalmaz igazságokat is. Kétségtelen, hogy magában ’56-ban és annak előzményeiben is nagy szerepet játszottak a kiábrándult kommunisták. Azt már csak én teszem hozzá, hogy szerintem ennek a kiábrándulásnak oka a félelem volt, hogy az egyre paranoiásabb Rákosi-féle vezetés az ő akasztásukon is gondolkodik. Amíg elvtársaik jobboldaliakat, „fasisztákat” akasztgattak, csuktak börtönbe, addig nem ábrándultak ki annyira. De ezt bizonyára csak az én rosszmájúságom mondatja velem.
