A biciklisáv üresen tátong mellettünk, s kicsit mintha kárörvendene: nem megmondta nektek a főpolgármester úr, hogy nem kell  mindig autóba ülni?!

–Miért nem arra megyünk? – érdeklődik a hároméves, fölöttébb logikusan. Próbálom őket a konkrét valóságtól függetlenül a közlekedés sokszínűségére érzékenyíteni, a dühítő helyzethez képest kissé talán egészségtelenül fegyelmezetten.                                                                                           

Pár méterrel előttünk koccanás, fékcsikorgás hangja hallatszik, szaporító igék röpködnek a levegőben: a konfliktus a közlekedési kultúra négybetűs szavaival tarkítva, annak rendje-módja szerint verbalizálódik.

Sokat beszéltünk 2010 előtt Gyurcsány Ferenc látványpékségéről, amelyben minden a kommunikációról szólt. Volt Száz lépés program, progresszív kormányfők csúcstalálkozója meg Amőba-klubhálózat. A propaganda akkor nagyon ment, csak a kormányzás akadozott. Abban az elvesztegetett nyolc évben előzött meg bennünket Szlovákia és ért utol “bezzeg” Románia. 

A “haladók” mintha elfelejtették volna a kommunikáció főszabályát, miszerint csak valós döntéseket lehet kommunikálni. Fordítva ez olyan, mint levegőt ajándékpapírba csomagolni. Kívülről szép és színpompás, de ha kibontjuk, üres.

Ilyen a városháza nemrégen indított KI NE propagandakampánya is, ami engem az óvodás “Nem ér a nevem, káposzta a fejem!” mentőmondatra emlékeztet. Most a főváros vezetése is így tesz, menekül a felelősség elől, holott vezetnie kellene, működtetnie kellene a várost.

És nem ez az egyetlen, amit nem értek. Az utóbbi egy évben egyre gyakrabban töprengek azon, miért kellett a baloldalnak a főváros irányítása. Mi az, amit Tarlós István vezetése alatt nem kaptak meg, ami nem teljesült, amiben hiányt szenvedtek? Az obskúrus zugszínházaik busás támogatást kaptak. Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar vezetője nem tudott olyan durvát és hazugot mondani a jobboldali kormányról külföldön, hogy elessen a főváros támogatásától. A VI. és a VII. kerület liberális témaparkká változott, romkocsmák tömkelege várta azokat, akik a liberális enyészet és a nyugati dekadencia érzését kívánták átélni. Európai összehasonlításban példátlan módon gyakorlatilag korlátlan nyitvatartással rendelkeztek a szórakozóhelyek. Ha valakik a Szabadság-hídon akartak jógázni, még ennek sem volt akadálya. 

Mindehhez társult egy stílusában néha kicsit sprőd főpolgármester, aki megteremtette mindennek a biztonságos, kiszámítható hátterét úgy, hogy közben a rendezett, polgári életvitelt folytató budapestiek is otthon érezhették magukat a fővárosban. A Demszky-korszak káosza és korrupciós ügyei után rendeződtek a fővárosi közszolgáltatók pénzügyei, megszépültek a 30-40 éve rohadó közterek (kiváltképp a Moszkva tér), a 2017-es vizes világbajnokságra teljesen megújult a Margitsziget, a főváros új buszokat és villamosokat kapott, fejlődött, bővült a közösségi közlekedés hálózata és megépült összesen mintegy 35 kilométernyi kerékpárút – hogy csak néhányat említsünk a 170 sikeresen lezárt projektből. A magyar fővárost Európa legjobb úticéljának választották a Euro­pean Best Destinations szavazásán, a The Economist listáján pedig Kelet-Európa legélhetőbb városa lett Budapest. Tarlós úgy működött, mint egy jóságos és láthatatlan gondnok: jött, megoldott és távozott. És ez igaz volt a főváros jobboldali polgármestereinek többségére is. 

Egy évvel ezelőtt Karácsonyék mégis úgy jöttek be a hatalomba, mintha Budapestet egy rabiga alól kellene felszabadítani. Már akkor sem értettem, hogy mi ez az óriási elnyomás, amitől egy baloldali ember nem érzi jól magát a fővárosban, mi az, amit nem kap meg. Azóta kiderült, hogy ez az egész kamu volt. A fővárosban az elmúlt évben nem történt semmi, leszámítva azokat a kormányzati beruházásokat, amiket Karácsonyék kegyesen hagytak tovább menni. Még a beígért Budapest-alkotmányt sem sikerült összehozni, pedig ahhoz tényleg elég lett volna, ha Karácsony Gergely 44 tanácsadója leül egy fél órára, és papírra vetnek néhány sort. Aki arra számított, hogy tíz év lefojtott balliberális energiája gejzírként tör majd a felszínre és átmozgatja Budapest életét (nem tudom, hogy voltak-e ilyenek), azok most azzal szembesülnek, hogy nemhogy nagyívű tervek megvalósítása történne gőzerővel, de még a napi ügymenet menedzselésére sincs energia. 

Hiába, uralkodni fárasztó dolog. Szemmel láthatóan Karácsonyéknak nem fűlik hozzá a foga. A város koszos, visszatértek a hajléktalanok, a járvány miatt megroppant fővárosi turizmus feltámasztására nemhogy ötlet nincs, de még további adminisztratív intézkedésekkel sújtják az ágazatot. És újra előkerülnek a Demszky-korszakból ismert nyavalyák: hitelfelvétel és kiárusítás (lásd Liget). Egy év se kellett hozzá, hogy “kiderüljön”, az ország legprosperálóbb és legtöbb lehetőséggel rendelkező településének egy árva garasa sincs. És jön majd a többi: a közszolgáltatások árának emelkedése, korrupció, kilátástalan téblábolás és a vádaskodás, hogy kik miatt nem sikerül megvalósítani a liberális álmot.

Sejtjük persze, hogy Karácsonyékat valójában nem érdekli a főváros, ahogy ezt a főpolgármester és a többi ellenzéki polgármester el is ismerte. Csak dobbantóként tekintenek rá a 2022-es választáshoz. 

Már csak az a kérdés, hogy ha a fővárossal nem tudnak mit kezdeni, akkor minek nekik az egész ország? 

Na, ez volt a naiv kérdés.

(Kép forrása: itt.)

A nyári uborkaszezonban végül hozzánk is eljutott a nyugaton dúló kultúrharc. Igaz, szokás szerint csak a pop-up bicikli utakkal teletűzdelt körúton belülre, pontosabban néhány ellenzéki városháza homlokzatára. A kedélyeket most éppen a progresszió aktuális jelképének tartott szivárványos zászló borzolja, amit pár ellenzéki polgármester helyezett ki.

A jelképválasztással ellenzékünk le van maradva egy brosúrával a neokommunista kultúrharc élcsapatától, náluk ugyanis a jellemzően privilegizált fehér homoszexuális férfiak által lengetett zászló már a kirekesztés jele. Akinek van gusztusa ideje itt elmélyedhet a különböző szexuális kisebbségek közötti kirekesztések komplex világában.

Az egész elsikkadt volna, ha a magukat hazafiaknak nevező focidrukkerek és az általuk keltett hullámon egy radikális politikus le nem szedik a zászlókat. Ha nincsen a habverés, a zászlók idegen testek maradtak volna a város életében, amiről a legtöbben azt sem tudják, mit jelképeznek.

A homoszexualitás propagálása nálunk nem igazán működik, a mi népünk a szexualitást ugyanis magánügynek tekinti, ami nem az utcára, hanem az otthon négy fala közé való. Ezért is szánalmas a nyugati diplomaták és multi cégek erőlködése, akiknek “munkaköri kötelességből” kötelező szolidaritani a Pride-on, és jó érzés tudni, hogy a magyar diplomácia külföldön kimarad ebből a polkorrekt őrületből.