Az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból még hosszú évekre előre nem fog egyértelmű diagnózist adni a művelet sikerességét, avagy sikertelenségét tekintve. Maga a tény, hogy így vagy úgy három miniszterelnök pozíciójába került a kilépés, illetve, hogy milyen szoros eredménnyel zárult a hattyúdalt megelőző népszavazás, mind azt borítékolták, hogy a Brexit utáni időszak egészen bizonyosan nem fog nyugalmas időszakot hozni a szigetországiak életébe.
Akkor sem hozott volna, ha nem lett volna Covid és háború. De volt és van. Hogy azok az erők pedig, akik vesztesei vagy kárvallottjai voltak a kilépésnek mikor és milyen lobbierőket megmozgatva fognak kellemetlenkedni, ellehetetleníteni vagy adott esetben selyemzsinórt küldeni a Brexit arcainak és szürke eminenciásainak, az csak idő kérdése volt.
Ha létezik a fent nevezett Brexit-arc, az maga Nigel Farage. Az EP-ből még szellemes és érzelmektől sem mentes, komoly retorikai bravúrokkal tarkított beszédei, euroszkepticizmusa révén ismertté vált 59 éves politikus/műsorvezető most a nyilvánosság elé állt, és nyomós oka volt rá. Kiállt maga miatt, és kiállt azok miatt a politikusok, hivatalnokok és újságírók érdekében, akik köztudottan a Brexitet erőltették. Ugyanis olyasmi történt vele, és korábban másokkal, amivel csakis a nyilvánossághoz lehet fordulni.
A kérdés megválaszolására számos, vagy inkább számtalan cikk, tanulmány, könyv született, melyek egymással vitatkozva próbáltak magyarázatot adni a kérdésre. Most azonban született egy rövid, velős és mindenki számára érthető válasz. Pár nappal ezelőtt Manfred Weber, az EU-parlament néppárti frakcióvezetője a következőt üzente, a brexit-tárgyalások kapcsán a brit miniszterelnöknek: „Miniszterelnök úr, üdvözöljük a valóságban. A mai világban nincsen nemzeti szuverenitás. Még a nagy országok számára sem Európában. Egy globalizált világban élünk.” E kijelentésből, a valóságtartalmától többé-kevésbé függetlenül, csak úgy süt a bántó, birodalmi gőg, mindemellett pedig szánalmas is, hiszen egy nem létező birodalom dölyfe ez, egy olyan országgal szemben, amely hosszú időn keresztül valóban a világ legmeghatározóbb, valódi birodalma volt.
A spanyol Armada, Napóleon kontinentális zárlata, a Kaiser és Hitler U-Bootjai, de még Sztálin cambridge-i mesterkém-hálózata sem tudta a szigetországot térdre kényszeríteni. A britek alapjában nyugodtak (Keep Calm), valamint kellően szervezettek és fegyelmezettek a válságok kezeléséhez.
Hisznek magukban.
A brit társadalmat lelkileg is felkészítették a távozásra. A II. világháború győztes hatalmai 1945 óta nem nyertek háborút, nem véletlen, hogy a britek sem a Falkland-szigetek sikeres megvédését, hanem a két világháborút filmesítik meg újra és újra. A Király beszéde (2010) felvillantja a németbarát uralkodó veszélyét. A Dunkirk (2017) a britek helytállását és leleményességét mutatja a brexit francia összeomlás napjaiban. A Legsötétebb óra (2017) azt mutatja be, ahogy Churchill a kontinens elvesztése után sem alkuszik meg a németekkel. Az 1917 (2019) pedig a trükkös németekre figyelmeztet, akik csapdát állítanak a briteknek.
Most, három és fél évvel, két parlamenti és egy európai uniós választással, illetve három miniszterelnökkel később a brexit valóban bekövetkezik: a mai nap az utolsó a 28 tagú Európai Unió történetében. A mai a britek utolsó napja az Unióban.
Ha majd sok-sok év múlva el szeretnénk mondani valakinek, hogy közel fél évszázadnyi tagság után miért következett be a brexit, akkor elmesélhetünk egy hosszú, szövevényes történetet a britek hagyományos „különállásáról”, a három kör elméletéről, Brüsszel túlterjeszkedő jogértelmezéséről és hatalmi ambícióiról, az uborkák megengedhető görbületéről és az Európai Parlament kirakatpereiről.
De elmesélhetjük a brexit történetét röviden és tömören is, egyetlen szemléletes mozzanat segítségével: