A kérdés megválaszolására számos, vagy inkább számtalan cikk, tanulmány, könyv született, melyek egymással vitatkozva próbáltak magyarázatot adni a kérdésre. Most azonban született egy rövid, velős és mindenki számára érthető válasz. Pár nappal ezelőtt Manfred Weber, az EU-parlament néppárti frakcióvezetője a következőt üzente, a brexit-tárgyalások kapcsán a brit miniszterelnöknek: „Miniszterelnök úr, üdvözöljük a valóságban. A mai világban nincsen nemzeti szuverenitás. Még a nagy országok számára sem Európában. Egy globalizált világban élünk.” E kijelentésből, a valóságtartalmától többé-kevésbé függetlenül, csak úgy süt a bántó, birodalmi gőg, mindemellett pedig szánalmas is, hiszen egy nem létező birodalom dölyfe ez, egy olyan országgal szemben, amely hosszú időn keresztül valóban a világ legmeghatározóbb, valódi birodalma volt. 

A spanyol Armada, Napóleon kontinentális zárlata, a Kaiser és Hitler U-Bootjai, de még Sztálin cambridge-i mesterkém-hálózata sem tudta a szigetországot térdre kényszeríteni. A britek alapjában nyugodtak (Keep Calm), valamint kellően szervezettek és fegyelmezettek a válságok kezeléséhez.

Hisznek magukban.

A brit társadalmat lelkileg is felkészítették a távozásra. A II. világháború győztes hatalmai 1945 óta nem nyertek háborút, nem véletlen, hogy a britek sem a Falkland-szigetek sikeres megvédését, hanem a két világháborút filmesítik meg újra és újra. A Király beszéde (2010) felvillantja a németbarát uralkodó veszélyét. A Dunkirk (2017) a britek helytállását és leleményességét mutatja a brexit francia összeomlás napjaiban. A Legsötétebb óra (2017) azt mutatja be, ahogy Churchill a kontinens elvesztése után sem alkuszik meg a németekkel. Az 1917 (2019) pedig a trükkös németekre figyelmeztet, akik csapdát állítanak a briteknek.

Most, három és fél évvel, két parlamenti és egy európai uniós választással, illetve három miniszterelnökkel később a brexit valóban bekövetkezik: a mai nap az utolsó a 28 tagú Európai Unió történetében. A mai a britek utolsó napja az Unióban.

Ha majd sok-sok év múlva el szeretnénk mondani valakinek, hogy közel fél évszázadnyi tagság után miért következett be a brexit, akkor elmesélhetünk egy hosszú, szövevényes történetet a britek hagyományos „különállásáról”, a három kör elméletéről, Brüsszel túlterjeszkedő jogértelmezéséről és hatalmi ambícióiról, az uborkák megengedhető görbületéről és az Európai Parlament kirakatpereiről.

De elmesélhetjük a brexit történetét röviden és tömören is, egyetlen szemléletes mozzanat segítségével:

Onnantól kezdve, hogy október végén a londoni alsóház megszavazta az előrehozott választásról szóló indítványt, a liberális média foggal-körömmel igyekezett bebizonyítani, hogy Boris Johnson nem fogja tudni megnyerni a választást, és marad a patthelyzet. A választók azonban – ahogy ezt az utóbbi évek számos európai és tengerentúli voksolása világossá tette – nem veszik készpénznek az establishment jóslatait, inkább mennek a saját fejük után. Így történhetett meg, hogy Boris Johnsonék fölényes győzelmet arattak a tegnapi voksoláson, a legfőbb ellenzéki erő, a Munkáspárt pedig történelmi vereséget szenvedett el. A Konzervatív Párt kényelmes többséget szerzett a parlamentben és – Boris Johnson szavaival élve – „erőteljes új felhatalmazást kapott” a brexit végigvitelére. Politikai szempontból ez az előrehozott választás valójában egy újabb népszavazás volt a brexitről, amelyen a brit szavazók kiálltak egy fontos – ám az establishment által egyre inkább elfeledett – európai érték, a demokrácia mellett.