Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Tényleg itt a brexit

A britek mennek, mi maradunk. Az még nem látszik, hogy melyik fél veszít vagy nyer többet, annyi azonban bizonyos, hogy a beharangozott világvége elmaradt. Mostantól (Nyugat-)Európában legalább két alternatíva verseng egymással és ami riasztó: mindig a britek voltak a győztes oldalon.

A spanyol Armada, Napóleon kontinentális zárlata, a Kaiser és Hitler U-Bootjai, de még Sztálin cambridge-i mesterkém-hálózata sem tudta a szigetországot térdre kényszeríteni. A britek alapjában nyugodtak (Keep Calm), valamint kellően szervezettek és fegyelmezettek a válságok kezeléséhez.

Hisznek magukban.

A brit társadalmat lelkileg is felkészítették a távozásra. A II. világháború győztes hatalmai 1945 óta nem nyertek háborút, nem véletlen, hogy a britek sem a Falkland-szigetek sikeres megvédését, hanem a két világháborút filmesítik meg újra és újra. A Király beszéde (2010) felvillantja a németbarát uralkodó veszélyét. A Dunkirk (2017) a britek helytállását és leleményességét mutatja a brexit francia összeomlás napjaiban. A Legsötétebb óra (2017) azt mutatja be, ahogy Churchill a kontinens elvesztése után sem alkuszik meg a németekkel. Az 1917 (2019) pedig a trükkös németekre figyelmeztet, akik csapdát állítanak a briteknek.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Tanmese a brexitről

2016. június 23-án a britek népszavazást tartottak országuk európai uniós tagságáról, és a kilépés mellett döntöttek.

Most, három és fél évvel, két parlamenti és egy európai uniós választással, illetve három miniszterelnökkel később a brexit valóban bekövetkezik: a mai nap az utolsó a 28 tagú Európai Unió történetében. A mai a britek utolsó napja az Unióban.

Ha majd sok-sok év múlva el szeretnénk mondani valakinek, hogy közel fél évszázadnyi tagság után miért következett be a brexit, akkor elmesélhetünk egy hosszú, szövevényes történetet a britek hagyományos „különállásáról”, a három kör elméletéről, Brüsszel túlterjeszkedő jogértelmezéséről és hatalmi ambícióiról, az uborkák megengedhető görbületéről és az Európai Parlament kirakatpereiről.

De elmesélhetjük a brexit történetét röviden és tömören is, egyetlen szemléletes mozzanat segítségével:


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Mi történt az angoloknál?

Igencsak meglephette a brit választás eredménye azokat, akik a mainstream nyugati sajtóból tájékozódnak.

Onnantól kezdve, hogy október végén a londoni alsóház megszavazta az előrehozott választásról szóló indítványt, a liberális média foggal-körömmel igyekezett bebizonyítani, hogy Boris Johnson nem fogja tudni megnyerni a választást, és marad a patthelyzet. A választók azonban – ahogy ezt az utóbbi évek számos európai és tengerentúli voksolása világossá tette – nem veszik készpénznek az establishment jóslatait, inkább mennek a saját fejük után. Így történhetett meg, hogy Boris Johnsonék fölényes győzelmet arattak a tegnapi voksoláson, a legfőbb ellenzéki erő, a Munkáspárt pedig történelmi vereséget szenvedett el. A Konzervatív Párt kényelmes többséget szerzett a parlamentben és – Boris Johnson szavaival élve – „erőteljes új felhatalmazást kapott” a brexit végigvitelére. Politikai szempontból ez az előrehozott választás valójában egy újabb népszavazás volt a brexitről, amelyen a brit szavazók kiálltak egy fontos – ám az establishment által egyre inkább elfeledett – európai érték, a demokrácia mellett.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Látszólag fényes

Brit, francia, német, orosz vektorok – a modern Európa hatalmi eredője mindig ezekből állt össze, szép, régies kifejezéssel ezt hívták "európai súlyegyennek".

A várható (de még mindig nem tényszerű) brexittel a britek most megerősítik tradicionálisan „fényes elszigeteltségüket”, no meg reményeik szerint az USA-hoz fűződő " különleges" kapcsolatukat is. Mindenesetre a továbbiakban még inkább kívülről akarják majd formálni Európát, amely távozásuk után még kevésbé lesz összetéveszthető az Európai Unióval, mint ahogy persze velük együtt sem volt teljesen azonos a kettő.

A szuperhatalmi szovjet státusból kelet-európai (bár ők úgy mondják, eurázsiai) nagyhatalommá karcsúsodott oroszok pedig mintha még mindig nem döntötték volna el, stratégiailag merre forduljanak: Európa vagy Ázsia felé. Előbbi szokás szerint gyanakodva figyeli őket, utóbbiban pedig – többek közt – ott van vetélytársnak az USA mellé globális játékosnak felzárkózó Kína.

Az Európai Unió szívesen négyzetesítené ezt az angolszász, orosz, kínai globális háromszöget, csakhogy ehhez előbb magát kellene valahogy rendbe szednie. Legelébb is az unió vezetéséért folyó német-francia kompetencia-harcot volna ésszerű rendeznie, mivelhogy ugyancsak inognak eddigi viszonylagos konszenzusuk tartópillérei.