„Teljesen elfogadhatatlan az angol játékosokat ért rasszista abúzus”, mondja majd másfélezer kilométer távolságból a jó szemű miniszterelnök.

Pedig a pálya széléről, illetve a pályáról az érintetteknek bőrükön kellett volna érezniük, ha van ilyen. Southgate kapitány ehhez még azt is hozzátette, mindenkinek a saját  portáján illenék rendet teremtenie, mielőtt másokat elítélne. (Kimondatlanul is utalva ezzel a Wembley Stadionban nemrég lejátszott európai döntőre, az angol-olasz előtt és után tapasztalt elképesztő történtekre.)

A sportember a gentlemanlike és a fair play szellemében nyilatkozott, süvegeljük meg érte, a humoruk mellett éppen ez az, amiért szerintem gyakran méltányolhatjuk az angolokat. Ez most is rendben volt így, köszönjük kapitány úr.

Nem a levegőbe beszélek.

Onnantól kezdve, hogy október végén a londoni alsóház megszavazta az előrehozott választásról szóló indítványt, a liberális média foggal-körömmel igyekezett bebizonyítani, hogy Boris Johnson nem fogja tudni megnyerni a választást, és marad a patthelyzet. A választók azonban – ahogy ezt az utóbbi évek számos európai és tengerentúli voksolása világossá tette – nem veszik készpénznek az establishment jóslatait, inkább mennek a saját fejük után. Így történhetett meg, hogy Boris Johnsonék fölényes győzelmet arattak a tegnapi voksoláson, a legfőbb ellenzéki erő, a Munkáspárt pedig történelmi vereséget szenvedett el. A Konzervatív Párt kényelmes többséget szerzett a parlamentben és – Boris Johnson szavaival élve – „erőteljes új felhatalmazást kapott” a brexit végigvitelére. Politikai szempontból ez az előrehozott választás valójában egy újabb népszavazás volt a brexitről, amelyen a brit szavazók kiálltak egy fontos – ám az establishment által egyre inkább elfeledett – európai érték, a demokrácia mellett.