Apróság, de azért nem árt felhívni a figyelmet egy vezető baloldali sajtótermékben tegnap megjelent cikk címére: Védett házakban bújtatják a menekülteket. Az írás arról számol be, hogy budapesti lakosok illegális migránsokat fogadnak be lakásaikba. Erről sikerült a valaha volt legnagyobb példányszámú napilap online változatának olyan stílusban tudósítani, mintha a főváros utcáit nyilas keretlegények tartanák rettegésben. 

(Bevándorlók a Keleti pályaudvaron)

Nos, tisztázzunk pár dolgot. A védett ház történelmileg foglalt kifejezés. Azokra az épületekre használták, amelyeket a II. világháborúban a semleges országok védelme alatt álló zsidó személyek számára jelöltek ki lakóhelyül.

Azok, akik ma, 2015-ben emberbaráti szeretetből, vagy a jelenlegi kormánnyal szembeni dacból illegális bevándorlókat fogadnak be az otthonukba, nem XXI. századi Wallenbergek, hanem legjobb esetben is jó szándékú, de megtévesztett emberek. A védett ház kifejezés és a „bújtatás” azt sugallja, mintha a migránsok ma ugyan olyan üldöztetésnek lennének kitéve, mint a magyar zsidóság 1944-ben. Felesleges is lenne belemenni, mennyire elhibázott ez a párhuzam, de azért annyit mindenképp érdemes tisztázni: ezeket az embereket senki sem üldözi Magyarországon. Sem a magyar törvények, sem a magyar hatóságok, sem a magyar állampolgárok, senki az ég adta egy világon. A ballib sajtó azon igyekezetéről, hogy Magyarországot egy gyűlöletgombócként állítsa be, a régi vicc parafrázisa jut eszembe: bevándorló üldözés nincs, de igény volna rá. Ballib körökben bizonyosan.

A szokásos minta érvényesül: A liberális avantgárd már nem lát értelmiségi kihívást egy kérdésben, és az elefántcsonttorony magasabb szférájába költözik. Közben a fővárosi szocialisták lecsapnak az otthagyott témára, és minden “kreatív” tudásukat beleadva próbálnak a balliberális “házi versenyben” pontot szerezni. Ezt látjuk most az illegális határsértők kérdésében is, amikor tisztaságcsomagok osztogatásával oldanák meg azt, amit eddig “álproblémának” tartottak.

A hivatásos relativizálók által erőszakoltakkal szemben a probléma viszont azért lehetetlenebb, mint korábban, mert ez az Európa nem az az Európa. Itt nincsenek nagy, erőtől duzzadó nemzetek, nincsenek erős nemzeti identitástudatok, megszűnt a kulturális identitás magabiztossága. Persze, korábban is többnemzetiségűek voltak az európai államok, birodalmak – de ez a „multietnikumúság” nem az egyenlőségelvűsdi hamis próféciáján nyugodott, mint a kortárs multikulturalizmus. Utóbbi hívei pedig bőszen hirdetik: Európa legyen még befogadóbb, tárja még szélesebbre a kapukat – az, hogy mi lesz az általunk ismert kontinens önképével, azonosságtudatával, másodlagos. Szólok: fordítva ülnek a lovon.

Mindezzel önmagában nincs baj, amíg nem lesz ezekből az érzékenységekből politikai döntés. Az érzékenyítő tréning vezetői afféle civilizációs elit öngyilkos-alakulatként járnak el (álá Brian élete).

Az alakulat egyik kedvenc érve az, hogy mit szóltunk volna ahhoz, ha 1956-ban a nyugatiak nem fogadják be a menekülő magyarokat. Igen tetszetős érv, csak épp hamis. Kellemetlen belátások következnek.