A kiállított néger családokat „eredeti” környezetükben igyekezetek bemutatni, pont úgy, ahogy az igazi állatkertben. A bambuszkerítéssel körbevett kongóiak fűszoknyában üldögéltek a kunyhók előtt, miközben a nagyérdemű közönség elvonult előttük.

Mindez nem valamikor az ókorban történt. A kis Jean-Claude Juncker, aki Brüsszeltől egy órányi autóútra nőtt fel, négy évesen akár sétálhatott is a modernséget szimbolizáló Atomium tövében felállított emberi állatkertben és megszemlélhette az egzotikus vadembert, akiből akkortájt még nem sokat láthatott Nyugat-Európa városaiban.

Ez volt az utolsó emberi állatkert, de nem az egyetlen. London, Oslo, Párizs, Hamburg csak néhány azon városok közül, ahol hasonló kiállításra került sor, és ahol a nyugati ember örömmel sütkérezhetett saját vélt felsőbbrendűségének dicsfényében.

Az EP-voksolás eredménye, az uniós vezetői pozíciók újraosztása ezúttal jóval fontosabb lesz a szokásosnál. Kis híján csaknem két évtized telt el a XXI. századból: 2019 májusa már egyértelműen a harmadik évezred társadalmi-politikai arculatát rajzolja ki majd az Európai Uniónak.    

Bár a potenciális népvándorlás (fedőnevén: migráció, vagy még erősebb csúsztatással: menekültügy) csak egy a sok európai probléma közül, mégis ez uralja a kampányt. Nemcsak azért, mert ez szó szerint testközelből érinti az európaiakat, hanem azért is, mert áttételesen számos más elemet (európai jövő, szuverenitás versus föderáció) hordoz. Az EU jelenlegi neoliberális vezérkara ellentmondást nem tűrően, mindegy mi az ára alapon köteleződött el a népvándorlás egyoldalúan pozitív értelmezése mellett, miközben az európai társadalmak folyamatosan mondanak ellent ennek az egyoldalúságnak. Olyan pártok tűntek fel és erősödnek ezen a bázison, amelyek alternatív értelmezéseket, jövőképeket testesítenek meg. Utóbbi szereplőket bélyegzik populistáknak, „idegengyűlölőknek”, tévelyedettebb elmével „nácinak”, „fasisztának” (a kettő nem ugyanaz).

Érdekes ez a logika: amikor kiderül, hogy nem menekültválság, hanem migrációs, akkor meg az az érv bukkan fel, hogy hát mit tegyünk, ez egy elemi csapás, ez van, ez úgyis lesz, minek ellene küzdeni. Mindeközben a tömegesen megjelenő agysebészek, atomfizikusok és társaik valóban válságot gerjesztettek. Annyira, hogy most már nem csak az Európai Unió, hanem a NATO csúcstalálkozóinak is lassan ez lesz a fő és visszatérő témája. Az Unió közmondásos tehetetlensége, az uniós szervek átláthatatlan mechanizmusai – vagyis az intézmények – pedig lényegében jó hosszú távra konzerválni látszanak ezt a válságot.

A kérdés azonban az, hogy vajon miért nem „menekül” – migrál – senki mondjuk Szaúd-Arábiába? Vagy az Öböl-menti olajkirályságokba? Sőt, akár Japánba, vagy Ausztráliába?

A parlamenti választások előtt álló Olaszország számos gazdasági problémával küzd. Az olasz államadósság töretlenül növekszik (2016-ban a GDP arányos államadósság 132,6 százalék volt), miközben a gazdaság stagnál, és a munkanélküliség sem javul érdemben (a fiatalok körében 37,8 százalék volt a munkanélküliség 2016-ban). Az olasz gazdaság tehát nincs jó állapotban – finoman fogalmazva.

Van azonban egy téma, ami a gazdasági kérdéseknél is jobban foglalkoztatja az olaszokat: a migráció. Olaszországot rendkívül súlyosan érinti a migrációs krízis, a közép-mediterrán útvonalon mind a mai napig óriási a nyomás. Az embercsempészek és a Soros-civilek gyümölcsöző együttműködése („mediterrán taxi”) oda vezetett, hogy 2016-ban 181 436 újonnan érkező migránst regisztráltak az olasz hatóságok. Az összehasonlítás kedvéért: négy évvel korábban, 2012-ben mindössze 24 200 bevándorló érkezett Olaszországba.