Ne legyenek kétségeink! Berlin és Brüsszel nem adta fel a kötelező betelepítés tervét, ők –minden eddigi tapasztalat és lakossági / szavazói ellenállás dacára – továbbra is így akarják a nyugdíjba vonuló és hiányzó munkaerőt pótolni. Ez csak persze csak papíron működik.

Az újkori népvándorlás 2015-ös tetőzése óta eltelt négy évben a Németországba érkező migránsoknak ugyanis még mindig csak harmada állt munkába. Az alkalmazásban álló migránsok kétharmada ráadásul — nyelvismeret és megfelelő szaktudás híján — atipikus foglalkoztatott, vagyis minimálbérért dolgozik.

Nagy botrány = sok mikroadomány.

Nem túlzás azt állítani, hogy a nagy múltú, komoly diplomáciai hagyományokkal rendelkező állam elnöke – aki mindeddig a kötelező betelepítési kvóta egyik legharcosabb támogatója volt – komplett hülyét csinált magából az elmúlt napokban.

1. A hét elején hat uniós tagállam, köztük Franciaország, önhatalmúlag úgy döntöttek, hogy befogadják a Máltánál veszteglő „civil” hajóra (Lifeline) felvett migránsokat. Úgy tűnik tehát, hogy Franciaország támogatja a „mediterrán taxit”, az afrikai partokról begyűjtött migránsok befogadását. Ha azonban az önkéntes befogadás működik, akkor miért van szükség egyáltalán kötelező kvótára?

Vitathatatlan, hogy jelenleg az EU fennállásának legnagyobb vállságát éljük. Pontosabban inkább válságait, hiszen a probléma éppen abból adódik, hogy az Unió szinte minden területen egyszerre küzd olyan problémákkal, amelyek önmagukban is megingathatnák a közösséget. Néhány példa az említés szintjén: brexit; háború a szomszédban; repedések  szakadékok az eurózónában (Görögország, olasz államadósság, francia gazdaság stagnálása); migrációs válság stb. A sort nyilván lehetne még folytatni, de a lényeg így is egyértelmű: alapvető reformokra lenne szükség. El kellene végre dönteni, hogy milyen irányba induljon el az Unió, mert hogy a mostani keretek fenntarthatatlanok, az biztos. Ilyen döntés azonban nem születhet meg a mindenkori német kancellár nélkül. "Minden németek anyját" jelenleg viszont a kormányalakítás köti le, nincs ideje (és felhatalmazása sem igazán), hogy az EU-val foglalkozzon.

Frappáns felvetéssel állt elő a Lengyelország ellen jogállamiság-eljárást kezdeményező, majd a migránsok kötelező szétosztását megszavazó Európai Parlament ülésének előestéjén Nigel Farage. A brit politika „fenegyereke” – rendkívül tehetséges szónok, aki a Brexit „elérésével” értelmetlenné tette egyébként pártja létét – EP-s kollégáinak írt levelében kezdeményezte, hogy azok valljanak színt a Soros-féle alapítványi hálózathoz való viszonyukról, és hogy a kapcsolati háló felderítésére a parlament állítson fel egy különbizottságot.

Bár a használt tónus és az őszinteség az eurokrácia brüsszeli madárnyelvéhez szokott füleknek talán túl keresetlen, a UKIP-es politikus nyilván releváns témát vetett fel, méghozzá igenis megfelelő nyelvezettel. Farage ugyanis nem is annyira Sorosról, mint inkább a nyílt társadalom eszméjéről elnevezett alapítványi hálózatról beszélt. És bár napjainkban Soros György neve fémjelzi ezt a kripliséggel vegyes ellen-utópiára emlékeztető ideológiát, – ahogy az angol mondja – „van egy pontja” Farage-nak. Ugyanis nemzetközi spekulánsok ide vagy oda, Soros Györgynél sokkal veszélyesebb a nyílt társadalom eszmerendszere maga. Soros pályafutása ugyanis a biológia törvényszerűségei okán egyszer véget fog érni, a nyílt társadalom eszméje azonban itt marad közöttünk. És azon szervezeti infrastruktúra és hálózat is, mely osztja e szellemiséget: mint amilyenek a különböző,  a demokráciát, médiaszabadságot, jogállamiságot méricskélő szervezetek (tudják, a „nagy tekintélyű” Human Rights Watch, Human Rights First, Freedom House), és honi „jogvédő kistestvéreik”, az Amnesty, a Helsinki vagy a TASZ.