Szerencs, az elvileg billegő körzet, gyakorlatilag most (is) a fideszes jelölt felé billent. Egy másik ellenzéki politikus (momentumos) szerint azért, mert az ellenzéki jobbikos jelölt úgymond megosztó figura volt: nemrég még bőszen „rasszizált”, hogy a cigányozást-zsidózást eme szép műszóval illessük. Ehhez képest az ellenzéki politikusok mégis szorosan odaálltak mögé, még Karácsony Gergely is lement Szerencsre, hogy Budapest is a „judapestező” kandidátust támogassa. (Arról nem szól a fáma, vajon lent is Unicumot ivott-e, netán most azért már valami erősebbet?)  Híresen mérsékelt személyes vonzerejükben bizakodva az ellenzéki „nagypolitikusok” talán azt remélték, példájuk ragadós, az emberek fegyelmezetten követik majd őket.

De nem követték.

Nálunk persze kifejlett kultusza van az „árulásnak”. Januárban volt Görgei Artúr születésének 200. évfordulója, ő azzal „árulta el” az éppen női ruhában menekülő Kossuth Lajost, hogy nem akart már – fölöslegesen – feláldozni Világosnál több tízezer fiatal magyar életet. (Negatív mítosza állítólag ahhoz kellett, meg ne sérüljön nemzeti önbecsülésünk, hiszen az szóba se jöhetett, hogy a szabadságharc katonai sikérét eleve kizárta az akkori „európai súlyegyen”.)

Orbán Viktor (ettől) még huzamosabb ideig nyugodtan alhat: a Gyurcsány-csapda az MSZP szombati kongresszusa után is változatlanul fenyegeti az ellenzéket. Botka Lászlónak pártja ugyan szinte sosem látott egyöntetűséggel szavazott bizalmat, ám ahogyan azt nem egy kompetens szocialista politikus megfogalmazta: a szegedi miniszterelnök-jelöltnek nem ez volt a legvékonyabb jég, amin valahogy muszáj táncolnia.

Haladjunk sorban.

Havas Henrik, Iván Júlia (Amnesty International) és beszélgetőtársaik az ATV műsorában arról diskuráltak, milyen jó lenne, ha az Egyesült Államok elitcserét hajtana végre Magyarországon. Hasonlóan ahhoz, ahogy ezt Brazíliában, Dél-Koreában vagy Ukrajnában tették.