Az uralkodó neolib nemzetközi kánon szerint Görögország gazdasági helyzete a megszorítások hatására máris javul, s csupán járulékos veszteségnek tekinthető, ha eközben a társadalom nagy részének élete mindennapi katasztrófákba fullad. Hiszen ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, mondotta volt annak idején tovaris Sztálin, ámbár ő nem volt neoliberális.
Mert hová is mennek a kormányzóktól szignifikáns mértékben elpártoló szavazók? Nagyobb részük a feszülten apatikus, mindenkire legyintő kiábrándultakhoz, kisebbik részük pedig a régóta ügyesen építkező Jobbik táborába. S ha ehhez hozzá vesszük még, hogy a mentálisan és verbálisan elszánt, ám politikailag műkedvelő és lankadó nagyvárosi tüntetők többek között az MSZP-ből sem kérnek, akkor vajon honnan remélhetnek stratégiai vonzásnövekményt a szocik?
A múlt pénteki demonstráció után egyre inkább úgy tűnik, a tüntetők a korábban vázolt lehetőségeik közül megmaradnak az unalomig ismételt koreográfiánál: kormányzati döntés – felháborodás és Facebook-esemény létrehozása – tüntetés – hazamenés.
Nézem az év első ellenzéki tüntetésének képeit, hallgatom a szónokokat és sorjáznak bennem a kérdések:
1. Miért ismételnek meg a szervezők egy három évvel ezelőtti sikertelen tüntetést?
2. Miért melegítenek fel olyan témákat, amelyek szemmel láthatóan a tüntetés résztvevőit sem hozzák lázba, nem hogy a szélesebb politikai közösséget?