Megérne egy kört az is, hogy a politikai újságírás egy jelentős része hogyan fogja fel a politika világát: nagyjából úgy, mint egy Da Vinci-kód-szerű összeesküvést, ahol susmusolnak az ún. tanácsadók a döntéshozók fülébe, és onnan erednek a nagy kampányötletek. Mintha a politikai cselekvés így nézne ki. De erről majd máskor.

A Fidesz legelszántabb szekértoló csoportja, vagyis azok a keményen dolgozó kisemberek, akik mindenáron a Fidesz 2018-as győzelméért harcolnak: a balliberális értelmiségiek. Persze, tudom, ők már nem is léteznek, vagy ha igen, nincs jelentőségük. Ám nemsokára érkezik egy film Németországból – honnan máshonnan –, ahol megszólaltatják többek között Heller Ágnest, Marsovszky Magdolnát és Alföldi Róbertet. Aligha kell ennél több. A legelvetemültebb jobber publicisták szoktak rájuk mutogatni, és íme, előkerültek, feltárják az Orbán-rezsim valódi természetét. Már a cím is kiváló: Orbanistan. Mi más? Külön prémium kategória, hogy a filmet valamelyik aktivista-antirasszista-anti-minden hippi dobolókör vezetője rendezte. Az egész összetétel olyan, mintha valamelyik szélsőjobboldali konteó-honlap egyik bejegyzéséből vált volna valósággá.

A kilencvenes évek végén még meredeken felfelé ívelő baloldal karrierje a 2000-es évek közepére leáldozott. Schröder kancellár beült a Gazprom egyik cégének felügyelőbizottságába, Tony Blair belesült az iraki tömegpusztító fegyverekről hamisított jelentésbe, Zapatero egy pénzügyi csődtömeget hagyott Spanyolországra, a szebb napokat látott lengyel utódpárt pedig végleg kiszenvedett. A baloldal hanyatlása, a szokásos jobb-bal ciklikusság mellett valószínűleg arra is visszavezethető, hogy a 90-es évek gazdasági hurráoptimizmusát a kétezres évekre a gazdasági lassulás váltotta fel, 2008-tól pedig stagnálás, sőt hanyatlás kezdődött. A baloldali kormányok redisztributív, osztogató politikája a romló gazdasági környezetben már nem volt fenntartható.  

A szokásos minta érvényesül: A liberális avantgárd már nem lát értelmiségi kihívást egy kérdésben, és az elefántcsonttorony magasabb szférájába költözik. Közben a fővárosi szocialisták lecsapnak az otthagyott témára, és minden “kreatív” tudásukat beleadva próbálnak a balliberális “házi versenyben” pontot szerezni. Ezt látjuk most az illegális határsértők kérdésében is, amikor tisztaságcsomagok osztogatásával oldanák meg azt, amit eddig “álproblémának” tartottak.

Mindenki tudja, a görög adósság fillérre visszafizethetetlen, tudja ezt Juncker, Dijsselbloem és Frau Merkel is. Alexis Tsipras tehát nem kekeckedett Európa úgymond „nagyágyúival” (szent ég!, milyenek lehetnek a kicsik?!), csupán erre a nyilvánvaló tudásra is apellálva, alkudozott velük. De közös tudás ide vagy oda, egyáltalán nem mindegy, ki-kivel alkuszik. Mert nem csupán a pénz itt a tét, hanem, hogy ki mire mutat majd ezzel példát. Szembeszegülhet-e büntetlenül az új baloldal Európa „nagyágyúival”, avagy az európai társadalmakat mosolytalanul szorongató Frau Merkel kezében marad-e a fakanál?