Miközben a magyar baloldal “álproblémának” és “gumicsontnak” tartja a migráció kérdését, addig a szociáldemokrata dán kormány történelmi lépésre szánta el magát. A dán menekültügyi hivatal a szíriai Damaszkuszt és az azt körülvevő Rif Dimashq tartományt is biztonságos övezetté nyilvánította, így 394 onnan származó menedékkérőnek nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyét. Ezek a családok kiutazási központokba kerülnek, ahonnan idővel haza kell térniük.

Előre szóltak.

Ez eddig logikus. A politikai tehetségtelenség felemás megoldásokat szül, mindenki azzal főz, amije van. Valami azonban mégsem teljesen érthető.

Vajon a nómenklatúra erős emberei szintén az „új” főnököt látják benne? Tényleg nem érzik a megoldás rizikóját? Mert nem az a kérdés, Gyurcsány maga alá darálja-e az oppozíciót, hogyne darálná, ezt mindenki tudja, kivéve eszes ellenzéki kollégáit. (Ide nekem az összes reszlit, még a Jobbikot is.) Azon viszont a nómenklatúra okosabb tagjai kicsit mélázhatnának, hogy ez a föltámadás nem megy-e megint mindannyijuk bőrére, vagyis az egész rovására? És joggal mélázhatnának, mert Gyurcsánnyal egyszer már befürödtek.

Vele például biztosan nem jön be már a régi trükk.

Nevezetesen az, hogy saját kíméletlen tőkeérdekeiket a kiskádáristák nosztalgikus cukormázával édesítsék meg – merthogy ez még Horn Gyula találmánya. Politikailag ő fésülte közös frizurává e két, merőben más érdekvilágot, persze mindig a nosztalgiázók rovására. Érted lopunk elvtárs, nem ellened, elemi baloldali szükségletünk bizonyos elvtársak vagyonosodása. Jókor, jó időben, jó helyen.  

Sokat beszéltünk 2010 előtt Gyurcsány Ferenc látványpékségéről, amelyben minden a kommunikációról szólt. Volt Száz lépés program, progresszív kormányfők csúcstalálkozója meg Amőba-klubhálózat. A propaganda akkor nagyon ment, csak a kormányzás akadozott. Abban az elvesztegetett nyolc évben előzött meg bennünket Szlovákia és ért utol “bezzeg” Románia. 

A “haladók” mintha elfelejtették volna a kommunikáció főszabályát, miszerint csak valós döntéseket lehet kommunikálni. Fordítva ez olyan, mint levegőt ajándékpapírba csomagolni. Kívülről szép és színpompás, de ha kibontjuk, üres.

Ilyen a városháza nemrégen indított KI NE propagandakampánya is, ami engem az óvodás “Nem ér a nevem, káposzta a fejem!” mentőmondatra emlékeztet. Most a főváros vezetése is így tesz, menekül a felelősség elől, holott vezetnie kellene, működtetnie kellene a várost.

És hogy ortodox egyházi méltóságok, monarchiás román katonatisztek és értelmiségiek a népet képviselő falusiakkal összekapaszkodva hórát, a román körtáncot járhatták azután, hogy 1918. december 1-jén kimondták az „egyesülést”, vagyis az Óromániához való csatlakozást?

"Fogadás Románia nemzeti ünnepe tiszteletére Budapesten" - Medgyessy Péter kormányfő Adrian Năstase román miniszterelnökkel 2002. december 1-jén.

Az egyik lehetséges választ talán Grigore Moldován: A piaristák melegében című, 1926-os cikkében találhatjuk meg. „Szinte magamnak teszem fel a kérdést, miként volt lehetséges az, hogy a szamosújvári hét és a kolozsvári kilenc, összesen a magyar kultúra tizenhat esztendei hatása ellenére mint román író kezdettem meg pályafutásomat? Hol szereztem magamnak erre képességet, mit tartotta fenn bennem a nemzeti érzést, a román „én”-t, hogy a magyartól elsajátított tudományt fajom javára értékesítsem? … Amióta a piarista atyák Erdélyben vannak, évenként 8-10 szegény sorú román tanulót vettek fel rendházuk szolgálatába. … Voltaképpen csak arról akartam írni, hogy mi, románok nyelvünk használatában sem az osztályban, sem a játszótéren, sem künn az életben akadályozva nem voltunk. Otthon, kis szétszórt telepeinken csak románul beszéltünk. Mi román tanulók a piarista atyák melegében saját faji érdekeinket is szolgálhattuk, atavisztikus hajlamaink útjában akadályok elhárításával nem küzdöttünk, élhettünk ösztöneink szerint.”

Mindezt vessük össze azzal, hogy abban a korban, amelyre Moldován visszaemlékezett (a 19.sz. második fele), az Egyesült Királyságban, Wales-ben még dívott a „welsh knot”. Amelyik tanuló megszólalt angol helyett welsh-, tehát kelta nyelven, megkapta a csomózott kötelet, majd tovább kellett adnia a következő megszólalónak. Akinél maradt, azt a tanár jól elverte a suli után. Ebben a korszakban Franciaországban törvényekkel szabályozták a „korcs” nyelvekkel szembeni fellépést, így a breton, a baszk vagy akár az okcitán nyelv esetében is. Az iskolában elterjedt gyakorlat volt a testi fenyítés az anyanyelven való megszólalásért. És akkor még nem is említettük az óromániai királyság moldvai részét, ahol a csángó gyerekek részére szándékosan óvodákat állítottak fel, hogy a magyarról leszoktassák őket.