Az, hogy 13 évvel hivatalból való távozása után még mindig Gyurcsány Ferenc a magyar politikát meghatározó egyik politikus, komoly teljesítmény. Persze kevéssé a politikai karrierjét negyven éve, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) funkcionáriusaként kezdő volt miniszterelnök (pozitív), mint sokkal inkább baloldali és ellenzéki politikustársai (negatív) teljesítménye. Sokan és sokszor elmondták már, hogy az ellenzéki pártok Gyurcsány Ferencet “sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják”. Most, a negyedik kétharmad hajnalán ismét ez a helyzet.

Csehül állnak. 

Ha ma már Újhelyi úr is arról „értekezik”, hogy szétesett az MSZP-brand, elhervadt a szegfű, akkor pártjának tényleg annyi. Páran ezt már kissé korábban – úgy tíz-húsz éve – észrevették, meg is kapták érte az "áruló" stigmáját, noha csak a szemük volt élesebb, a tartásuk pedig egyenesebb.

Kovács László 1998-ban lett az MSZP elnöke, és ekkor már mindenki a következő választás szocialista kormányfő-jelöltjeként tekintett rá. 2001 tavaszára azonban sikerült kipiszkálni Kovácsot a jogos várományos pozíciójából, és az MSZP egy párton kívüli politikussal, Medgyessy Péterrel futott neki a 2002-es választásnak. Medgyessy alig töltött el pár hetet kormányfőként, amikor jött a D-209-es ügy, két évvel később pedig végleg félreállították.

Úgy fest, az érintettek a negyedik gigagombóc után gyorsan kinevezték a bűnbakot: naná, hogy a saját miniszterelnök-jelöltjüket.

Kiről persze ma se tudni még, hogy jobbos balos, illetve balos jobbos volt-e, avagy csupán alanyi jogon mutatkozott-e olyan minden képzeletet felülmúlóan zavarosnak, mint amilyennek mutatkozott. (Pardon, nem zavarosnak, sokkszínűnek.)

Ki tudja?

Persze ma már ez nem is igazán érdekes: van-e érdektelenebb egy tegnapi, úgymond fontos politikai személynél?