És hogy ortodox egyházi méltóságok, monarchiás román katonatisztek és értelmiségiek a népet képviselő falusiakkal összekapaszkodva hórát, a román körtáncot járhatták azután, hogy 1918. december 1-jén kimondták az „egyesülést”, vagyis az Óromániához való csatlakozást?

"Fogadás Románia nemzeti ünnepe tiszteletére Budapesten" - Medgyessy Péter kormányfő Adrian Năstase román miniszterelnökkel 2002. december 1-jén.

Az egyik lehetséges választ talán Grigore Moldován: A piaristák melegében című, 1926-os cikkében találhatjuk meg. „Szinte magamnak teszem fel a kérdést, miként volt lehetséges az, hogy a szamosújvári hét és a kolozsvári kilenc, összesen a magyar kultúra tizenhat esztendei hatása ellenére mint román író kezdettem meg pályafutásomat? Hol szereztem magamnak erre képességet, mit tartotta fenn bennem a nemzeti érzést, a román „én”-t, hogy a magyartól elsajátított tudományt fajom javára értékesítsem? … Amióta a piarista atyák Erdélyben vannak, évenként 8-10 szegény sorú román tanulót vettek fel rendházuk szolgálatába. … Voltaképpen csak arról akartam írni, hogy mi, románok nyelvünk használatában sem az osztályban, sem a játszótéren, sem künn az életben akadályozva nem voltunk. Otthon, kis szétszórt telepeinken csak románul beszéltünk. Mi román tanulók a piarista atyák melegében saját faji érdekeinket is szolgálhattuk, atavisztikus hajlamaink útjában akadályok elhárításával nem küzdöttünk, élhettünk ösztöneink szerint.”

Mindezt vessük össze azzal, hogy abban a korban, amelyre Moldován visszaemlékezett (a 19.sz. második fele), az Egyesült Királyságban, Wales-ben még dívott a „welsh knot”. Amelyik tanuló megszólalt angol helyett welsh-, tehát kelta nyelven, megkapta a csomózott kötelet, majd tovább kellett adnia a következő megszólalónak. Akinél maradt, azt a tanár jól elverte a suli után. Ebben a korszakban Franciaországban törvényekkel szabályozták a „korcs” nyelvekkel szembeni fellépést, így a breton, a baszk vagy akár az okcitán nyelv esetében is. Az iskolában elterjedt gyakorlat volt a testi fenyítés az anyanyelven való megszólalásért. És akkor még nem is említettük az óromániai királyság moldvai részét, ahol a csángó gyerekek részére szándékosan óvodákat állítottak fel, hogy a magyarról leszoktassák őket.

Van egy egyszerű magyar melléknév, melyet színmeghatározásképpen használunk. Ez a szó pedig a fehér. Története, kialakulása és használata ki tudja milyen távolba vész. A Czuczor–Fogarasi-féle Magyar nyelv szótára szerint: „Fehérnek neveztetik azon szín, mely minden egyebek között legvilágosabb, legderültebb, és fehérnek mondatik oly test, mely a világosságot változatlanul veti vissza, melyen a világsugarak meg nem törnek, meg nem oszlanak.” Valamint: „Jelent továbbá olyat, mi a fehérhez közelít, tisztát.”

A szín meghatározásán túl használták azután átvitt értelemben, mint a jónak, a tisztának jelzőjét. Ellentétpárja pedig a fekete volt, a sötét, a tisztátalan jellemzőjeként. Ennek azonban semmi köze nem volt a bőrszínhez, egyáltalán az emberi rasszokhoz, hiszen egészen egyszerűen nem láttak nem fehér bőrszínű embert, egészen a török seregek bejöveteléig. És utána sem sokat. Így aztán lenéző, megbélyegző, rasszista felhangja ennek a két ellentétes fogalomnak köztünk, magyarok között, semmiképpen sem volt. A távoli, csodás nyugaton ez nem így volt, hiszen gyarmattartó országok lévén, már a középkor óta találkoztak, kapcsolatot tartottak a legkülönbözőbb színű emberekkel. Ekképpen aztán náluk embertanilag a fehér ellentétpárja nem a fekete lett, hanem a színes és ez a megjelölés arrafelé valóban tartalmazott lenézést is. Ennek azonban számunkra, közép-kelet-európaiak számára semmiféle jelentősége nem volt; miért is lett volna

A Lega (Salvini), a Forza Italia (Berlusconi/Tajani) és a Fratelli d’Italia (Meloni) szövetsége a 14. csillagot megszerezve immár az olasz tartományok kétharmadában kormányoz a római koalíciós pártokkal szemben. Mégis araszolásnak kell neveznünk azt, ami szabad szemmel is előretörésnek látszik, hiszen az establishment-baloldali Demokrata Párt és az anti-establishment posztmodern Ötcsillag Mozgalom a látványos lakossági bizalomvesztés ellenére eltökéltek hatalmuk megtartása mellett, amihez minden jogi és politikai támogatást megkapnak a római, a brüsszeli, berlini, párizsi elittől. A Salvini-Meloni szövetségnek pedig marad a “Találkozunk 2023-ban!” elköszönés, előtte egy évvel pedig egy elnökválasztáson vigasztalódhatnak.

De hogy jön ide Bajnai Gordon és kormánya?

Azon nincs mit csodálkozni, hogy a "baloldal" beáll egy rasszista jobbikos képviselőjelölt mögé; elvi szerelem ez, sok nagy elme követelte anno az efféle hasznos csókváltásokat, s az engedély pecsétjét se most ütötték rá, hanem még a Spinoza-házban. A cél szentesíti a "Judapestet" – ettől olyan szép ez a széles összefogás, ettől olyan ellenállhatatlanul csiricsáré.

Mindennek persze, ahogyan az dukál, "tudományos" magyarázata van: "a kutatásokból az jön ki, az emberek már nem akarnak pártot választani, hanem kormányváltást akarnak" – imígyen szóla az egyik. A másik ennél egy fokkal azért őszintébb: "Ez a népfront nem lesz, nem is lehet hosszú életű. Győzelme, a IV. köztársaság alkotmányozása után a pártoknak vissza kell találniuk saját arcukhoz."

Ez megnyugtató.