A cikk alapját az Ipsos közvélemény-kutató felmérése adta, melyben azt vizsgálták, milyennek gondolják a válaszadók a világ dolgainak alakulását. A cikk ragyogó példája a propaganda működésének, hiszen a válaszolók nyilván nem a „világ” eseményeire reflektáltak – hiszen azokat nem ismerik – hanem a média által a világról közvetített szimulákrumra.

Chesterton írja valahol, hogy az emberek úgy érzik, egyre több a baj a világban, holott ez nem így van, csak a média vált egyre hatékonyabbá. Földrengések, szökőárak, háborúk, éhínségek és más borzasztó dolgok mindig is történtek, csak nem tudtunk róluk. Akkoriban a hírgyártás – mint maga az élet – lassabb, és éppen ezért, talán megfontoltabb volt. Alapvetően más volt a hírfogyasztó közönség összetétele is. Nemzetközi és hazai politikai jellegű híreket egy, a maihoz képest összehasonlíthatatlanul szűkebb, ugyanakkor jóval tájékozottabb közönség olvasta. Valamikor a 20. század közepe után jött csak divatba, hogy olyan embereket is meg akar szólítani a média, akiknek fogalmuk sincs, hogy hol van az adott hely, kik lakják, vagy milyen volt a történelmük. Nekik szinte minden és az ellenkezője is hihető, illetve elhihettető.

Azt találta írni, hogy: „Bárcsak valaki felhergelné a cigányságot, vagy még jobb lenne, ha maguktól hergelődnének fel, és szembe szállnának az intézményesült magyar szadista rasszizmussal.” A kijelentés apropóját az elhíresült gyöngyöspatai ügy, illetve az azzal párhuzamosan futó börtönbiznisz adta. Az, hogy Jámbornak, vagy bármely más, neobolsevik propagandistának miről, mi a véleménye, az számomra messzemenően érdektelen, ám a jelenség hátterében általánosabb összefüggések figyelhetőek meg, melyeket tán érdemes elemezni egy kissé.

Mindenekelőtt figyelemre méltó, hogy a „cigány-ügyek” – mostanáig – az SZDSZ bukása után kikerültek az érdeklődés homlokteréből, holott a 2002-2010 között állandóan hallhattunk róluk. Ezzel párhuzamosan, illetve e miatt, eltűnni látszottak egyes politikai szereplők is, akik az egzisztenciájukat az etno-bizniszre építették, és akik a figyelem elfordulását nyilván katasztrófaként élték meg.

Mint mondta, nem erről, hanem sokkal égetőbb kérdésekről kéne beszélni, mint például arról, hogy a budapesti elővárosi közlekedés „összeomlott”. Elgondolkodtatott a dolog, úgy tűnt lemaradtam valamiről. Mivel nem vagyok budapesti, gyorsan megnéztem és azt találtam, hogy az agglomerációban élő, mintegy 4 millió ember összesen 58 millió utazást hajtott végre az elmúlt évben és az utazók száma töretlenül nő. Ha ez az „összeomlás”, akkor vajon mi lehet a siker?

Miért mond valaki ekkora marhaságot? Félreértés ne essék, ahogyan én ismerem a dolgot, bizonyára lehetnének tisztábbak a kocsik, működhetne a légkondi, lehetnének pontosabbak a vonatok és így tovább. Olyan dolgok ezek, melyek érdeklődésre tarthatnak számot az érintettek között és ezért népszerűséget szerezhet az, aki beszél róluk és kijavításuk lehetőségeiről. De nem. Összeomlott. Azok akik részt vesznek ezekben az utazásokban bizonyára érzékcsalódás áldozatai és tulajdonképpen gyalog mennek, csak nem veszik észre?

A liberális sajtóban rohamtempóban terjedt a „hír”: lám-lám, már a Guardian írója is ezt mondja, most már aztán tényleg kivágnak bennünket az EU-ból. A magunk részéről furcsának találjuk ezt a perverz kárörömöt, ám a jelenség megfejtése messzire vezetne, ezért maradjunk az eredeti Guardian-írásnál – ez is megér ugyanis néhány megjegyzést.

Először is elgondolkodtató, hogy egy az unióból angolosan távozó ország újságírója milyen alapon osztogat tanácsot annak a EU-nak, aminek már nem tagja, de legalábbis fél lábbal kint van belőle. Persze a cikk szerzője, Owen Jones a maradás mellett agitált, de jelentős véleményformálóként a maga kudarcának is érezheti a Brexitet, szóval nem ártana csöndben maradni. Ez a vita már nem tartozik rá.

Owen Jones szerint "Itt az ideje, hogy bátrak legyünk, és felépítsük a szocialista társadalmat".