A teljesítmény fogalma a közgondolkodásban a fizikai teljesítményhez kötődik. A fizika azt mondja, hogy a teljesítmény az egységnyi idő alatt végzett munka, mint ilyen számszerűen kifejezhető és – ami még fontosabb – összehasonlítható. A művészetben, sőt, a tudományban ez azonban messze nincs így. Hogy megértsük ezt, gondoljuk arra, hogy mennyire értelmetlen az a kérdés, hogy Dosztojevszkij, vagy Thomas Mann a nagyobb, vagy jobb író. Ugyan így értelmetlen az a kérdés is, hogy Max Planck, vagy Einstein közül melyik a nagyobb fizikus. Mikor kulturális teljesítményről beszélünk érdemes észben tartani ezt a tényt.

Valaha régen létezett egy művelt középosztály. Ők olvastak, jártak színházba, koncertre, az ő ízlésük volt a mértékadó, aktuálisan az volt az értékes művészet, melyet ők annak tartottak. Ehhez még arra is szükség volt, hogy mai szemmel nézve nagyon kevés művészeti alkotás készült. Ennek a művészetfelfogásnak talán a legszebb példája az annyit emlegetett – és félreértett – Szerb Antal irodalomtörténete.

Érdekes ez a logika: amikor kiderül, hogy nem menekültválság, hanem migrációs, akkor meg az az érv bukkan fel, hogy hát mit tegyünk, ez egy elemi csapás, ez van, ez úgyis lesz, minek ellene küzdeni. Mindeközben a tömegesen megjelenő agysebészek, atomfizikusok és társaik valóban válságot gerjesztettek. Annyira, hogy most már nem csak az Európai Unió, hanem a NATO csúcstalálkozóinak is lassan ez lesz a fő és visszatérő témája. Az Unió közmondásos tehetetlensége, az uniós szervek átláthatatlan mechanizmusai – vagyis az intézmények – pedig lényegében jó hosszú távra konzerválni látszanak ezt a válságot.

A kérdés azonban az, hogy vajon miért nem „menekül” – migrál – senki mondjuk Szaúd-Arábiába? Vagy az Öböl-menti olajkirályságokba? Sőt, akár Japánba, vagy Ausztráliába?

„A történelmi materializmus azonban tovább ment a gazdasági élet nemzetközi szervezésének követelésénél és direkt nemzetellenes álláspontra helyezkedett.”

Jászi Oszkár: A történelmi materializmus állambölcselete

Az ő olvasatukban a nacionalizmus nem más mint kóros etnicizmus (Istenem! Ez is micsoda gyönyörű kifejezés!) és mint ilyen valamiféle csúf pre-fasizmus is egyben, amely kerülendő. Hogy a nacionalizmus és azon belül is különösen a magyar nacionalizmus miért is tekintendő eredendő bűnnek, arról lesz szó alább.

A balliberális megmondóemberek fejében – sok más kifejezéshez hasonlóan – a nacionalizmus meghatározása esetében is a volt kommunista rendszer fogalomdefiníciója a mértékadó. Ennek roppant egyszerű oka az, hogy abban a rendszerben is ők voltak a megmondóemberek, a meghatározásokat is ők fabrikálták, illetve a maiak pedig jórészt az ő tanítványaik, és rendszerváltozás ide, vagy oda, e tekintetben szinte semmi sem változott. A nacionalizmus esetében ez azt jelenti, hogy jelentését továbbra is a nacionalizmus, kontra internacionalizmus (Pardon, mostanában: európaiság) dichotómia mentén értelmeződik. Ebben a fogalompárban természetesen az internacionalizmus képviseli a jó oldalt, hiszen – mint tudjuk – „a proletariátusnak nincs hazája”. Amint többnyire a libsi ideológusoknak sincs – tehetjük hozzá. Pedig ők aztán biztosan nem proletárok; mondjuk hál’ Istennek már a proletár szót sem használják.

A politikával nehezen birkózik meg a magyar ember gyomra. Se kiköpni, se lenyelni nem tudja. A hétköznapokban a focin kívül a politikához értenek a legtöbben. Nem élvezettel, de szenvedéllyel boncolgatják a boszorkánykonyha titkait. Néha túl is próbálnak nézni a láthatókon, olyan titkokat fedezve fel, amelyek még délibábnak is ködösek. Máskor meg csak legyintenek: úri huncutság. Az értelmiség külön esettanulmány ebből a szempontból. Egyszerre hirdeti magát felelős polgárnak, tájékozott, racionális döntést hozni kész hazafinak. Olyannak, aki független, és aki jobban tudja. Még a politikusoknál is, mivel azok úgyis korruptak. Sztárjai meg azok, akik „mindenkit fikáznak”. Akik örök ellenzékiek.

Csakhogy a haza nem lehet ellenzékben.