Ekkor jelent meg egy Nikolaus nevezetű pásztorgyerek a Rajna-vidéken, aki beszédeivel hamarosan számos követőre tett szert. Szavára el is indultak mintegy harmincezren – közöttük sok gyermek és fiatal – a Szentföld felszabadítására. Az úton az éhség és a járványok megtizedelték őket és végül Itáliába érve a maradványaik tulajdonképpen feloszlottak, miután, Nikolaus ígérete ellenére, a tenger nem nyílt meg előttük, hogy eljussanak Jeruzsálembe. Ez a történet – melyet a történészek amúgy keresztbe-hosszába vitatnak – jutott eszembe, elnézve az ellenzék legújabb lieblingijének, Blankának szerepléseit.

Mert amit látunk, az nem más, mint politikai pedofília. A látszatpolitizálás eszköze, mely nem más mint a bulvármédia beemelése a politikai közegbe, az új hús utáni olthatatlan vágyakozás, a kattintásszám, a nézettség növelése. A gyerek és a kutya ellenállhatatlan – tanítja a média – keressünk hát ilyeneket. Ha ilyet lát, hall az ember az első reakciója a düh. Bayer kollégával ellentétben, nálam ez a düh nem a szerencsétlen leányzó ellen ébredt, hanem azok iránt, akik bujtogatják, akik mögötte állnak és akiknek nem nagy ár ennek a szerencsétlennek a sorsa azért, hogy – reményeik szerint – üssenek egyet a kormányon. Nem tudom, nem tudjuk, hogyan került Blanka arra a bizonyos színpadra, ahol aztán megcsillogtatta retorikai képességeit. Ki hívta meg és miért? Vagy bárki felmehetett aki akart? Pedig jó lenne tudni.

Heli Tiirmaa-Klaar észt miniszterasszony fő törekvése, hogy „megakadályozza az elnyomó kormányzatokat az agresszió és háborús aktusok online elkövetésében”. A miniszterasszony a valaha volt legkeményebb kiber-védelmet építi, hogy hazáját ne lehessen meghekkelni. Ha valamitől, akkor ettől, és még két feltelepített vírusírtótól tutira megrokkan Putyin.  

Szerepel a listán Martin Selmayr, Merkel strómanja is, akit idén márciusban egy egyszerű puccsal betonoztak be az Európai Bizottság főtitkári pozíciójába, miután a demens Juncker valószínűleg már a nevét se tudja aláírni.

Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, és a 2010-es csúfos bukás után az MSZP meghirdette a „hiteles baloldali nemzetpolitikai fordulatot”.  A 168 óra minapi írásából azonban úgy tűnik, hogy a határon túli magyarok diszkriminálása kitörölhetetlen része a baloldali hagyománynak.

Az eset kapcsán aztán Sebestyén az általa vezetett rádióműsorban dühös véleményt fogalmazott meg a vadászokról, úgy általában. (Az efféle általánosítástól szoktak visítógörcsöt kapni a haladás hívei, ha az cigányokra, migránsokra, vagy szexuális aberráltakra vonatkozik.) Itt és most ez nem történt meg, sőt. A hírt felkapta Budapest minden bizonnyal valaha volt leghangosabb önjelölt főpolgármester-jelöltje, Puzsér Róbert is. Ő egy felháborodottnak tűnő írást közölt, úgyszintén, látszólag a vadászatról és a vadászokról en masse.

Az, hogy Sebestyénnek, Puzsérnak, vagy bármely másik média-hulladéknak miről mi a véleménye, az semmilyen érdeklődésre nem tartana igényt, ám az egész ügy hordoz némi általánosabb tanulságot. Kétféle tekintetben is.