Galló Béla
politológus
Nincsen éles kés az ellenzék fiókjában, elővették hát a legkevésbé tompát. Elfogadták vezérüknek Gyurcsányt (el is fogadtatták velük, merthogy a késeket azért külföldről is köszörülik), de ez se volt nehezebb, mint a „progresszív” zsidózókkal parolázni a Spinoza házban. A cél szentesíti az antiszemitát, ehhez képest miért ne szentesítené Gyurcsányt?
Ez eddig logikus. A politikai tehetségtelenség felemás megoldásokat szül, mindenki azzal főz, amije van. Valami azonban mégsem teljesen érthető.
Vajon a nómenklatúra erős emberei szintén az „új” főnököt látják benne? Tényleg nem érzik a megoldás rizikóját? Mert nem az a kérdés, Gyurcsány maga alá darálja-e az oppozíciót, hogyne darálná, ezt mindenki tudja, kivéve eszes ellenzéki kollégáit. (Ide nekem az összes reszlit, még a Jobbikot is.) Azon viszont a nómenklatúra okosabb tagjai kicsit mélázhatnának, hogy ez a föltámadás nem megy-e megint mindannyijuk bőrére, vagyis az egész rovására? És joggal mélázhatnának, mert Gyurcsánnyal egyszer már befürödtek.
Vele például biztosan nem jön be már a régi trükk.
Nevezetesen az, hogy saját kíméletlen tőkeérdekeiket a kiskádáristák nosztalgikus cukormázával édesítsék meg – merthogy ez még Horn Gyula találmánya. Politikailag ő fésülte közös frizurává e két, merőben más érdekvilágot, persze mindig a nosztalgiázók rovására. Érted lopunk elvtárs, nem ellened, elemi baloldali szükségletünk bizonyos elvtársak vagyonosodása. Jókor, jó időben, jó helyen.
