Galló Béla
Galló Béla politológus

Több Nap van az égen

Egyensúly sokféle van. A legutóbbi katonai egyensúly, a jaltai világrendet biztosító kétpólusú rendszer, a békés egymás mellett félés, mondjuk úgy, bölcsességén alapult.

Tudták az amerikaiak és a szovjetek is, hiába lenne övék az első csapás dicsősége, a másiknak maradna ereje még egy hasonlóan halálos viszontcsapásra. Akkor meg mi értelme a forró háborúnak? Féljünk inkább tovább kölcsönösen, ne gyújtsuk be a sistergő rakétákat, vívjunk csak kockázatmentesebb hidegháborút. (És persze nevezzük el ezt az egészet gyorsan békés egymás mellett élésnek, hogy a békeharcosok se nagyon ugrálhassanak.)

Aztán a Szovjetunió összeomlását követő egypólusú amerikai fölény valójában kezdettől fogva fikció volt. Igaz ugyan, hogy ezután az amerikai hadsereg ereje az ezredfordulóra elvileg mindenkivel szemben elsöprő lett - már amennyiben nagyvonalúan eltekintünk a nukleáris eshetőségektől. Csakhogy éppen ezek nem módosultak lényegesen. A bolsevik birodalmi kollapszus egyik legkevésbé részletezett titka, hogy a káoszból a szovjeteknek miként sikerült ki- és átmenteniük elvtársi atomarzenáljukat – az immár regionális nagyságrendűvé szűkülő orosz hatalom számára.

Merthogy sikerült.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Atompóker

Einstein és pár kollégája idejekorán fölismerték, hogy a nukleáris energia micsoda fenyegetés a világra, hiszen tudták, milyen megrögzött emberi szokás mindenből fegyvert kovácsolni, majd azzal módszeresen irtani egymást.

Csakhogy az atomfegyver nemcsak az ellenséget, de az egész földi világot elpusztítja – ez a lehetőség annak idején aztán némileg féken is tartotta a bipoláris világ két szuperhatalmát, a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat. Az overkill, azaz a túlgyilkolás eshetősége még a legvadabb hadfiakat is megfontolásra késztette, s habár kölcsönös fenyegetésekben nem volt hiány, senki sem vállalta, hogy megnyomja az indítógombot.

Ma már más a helyzet.