A globalista eliteknek nincsen jó ajánlata Európának, ezen belül a hosszú jóléti periódushoz szokott németeknek sem. A bőség évei nyugaton az újraegyesítéssel szakadtak meg, és egy nagyon magas bázisról azóta is folyamatosan csökken az életszínvonal. A jólétét persze nem csak euróban mérik. Ugyanilyen fontos, hogy egy ország milyen perspektívát kínál elitjeinek és polgárainak, amiben Németország egyre rosszabban teljesít. A legtehetségesebb németek ugyanis Svájcba, Ausztriába és az USA-ba vándorolnak ki, míg tíz- és százezrével érkeznek helyükre a gazdasági migránsok, akik nem hozzátesznek, hanem elvesznek az ország jólétéből.
Angela Merkel “trükkök százaival” tartotta egyben az euró(adósság)zónát és az EU-t. Az egyik trükk a német adófizetők pénzének nyakló nélküli költése volt, ami a legatyásodott német hadsereg, a cammogó digitalizáció, tanárhiánytól szenvedő oktatás, lepukkant közlekedési infrastruktúra és a bürokratikus közigazgatás fejlesztésének rovására történt. Merkel ezoterikus kommunikációja sokáig elfedte a valóságot, ám Scholz se nem képes, se nem hajlandó az érdemi változtatásra. Bátornak indult százmilliárdos hadseregfejlesztéséből F-35 vadászgépek és 30 mm légvédelmi lőszer vásárlása lett, ami messze elmarad minden várakozástól.
Három párt már nem lesz elég
Pestiesen szólva, ez nem semmi: ennek belátása a mai rendszer egyik első vonalbeli politikai potentátjától eléggé szokatlan. Akkor is az, ha Macron köztudottan szeret „hírértékű” mondatokat puffogtatni. Egy füst alatt most Fukuyamának is megüzenhette volna: „A történelemnek nincsen vége, stop. Viszont a kapitalizmusnak annyi, stop.”
De nem kanalazzák olyan forrón a francia levest, a németek például langyosabbhoz szoktak.
Nyugis, frau-imázsához híven Merkel ezért is volt visszafogottabb. Korántsem látja ilyen közelinek a véget: csak az elzárkózó, egyéni megoldásokhoz ragaszkodó világ csuklott össze, de az szerinte is nagyon. A kiút pedig mi más lehetne, mint gyorsabban pörgetni, tovább mélyíteni a globalizációt.
Tizenhat év. Idén őszre Angela Merkel pont annyi ideig állt Németország élén, mint nagy elődje, Helmut Kohl. A szimbolikának nagy szerepe van a politikában, ezt Angela Merkel is pontosan tudja. Ő emelt fővel akar a színpadról távozni. A kancellár nemcsak primadonna, hanem (az utolsó percig) rendező is akar lenni.
Angela Merkel úgy jön, mintha menne. 2018 decemberében már leadta a pártelnöki tisztséget, igaz gondosan figyelt arra, hogy utódja ne tudjon az ő árnyékából kilépni. Annegret Kramp-Karrenbauer (AKK) mára történelem és leginkább intő példa az új pártelnöknek. Merkel most hétvégén is talányosan fogalmazott: “Előreláthatóan ez az utolsó választás előtti kongresszusom.” Merkel hátradőlhet, a legnagyobb problémák “kezelve vannak”.
Előreláthatóan visszavonul(?)
Nagyra becsült főáramos elemzők s náluk is nagyobbra becsült főáramos politikusok most persze azt mondják, Merkel „lefeküdt” Orbánéknak. Mindjárt lejár ugyanis a németek soros elnöksége, aztán a Mutti kancellársága, ő pedig nem akarja saját békebírós imázsát elrontani. Maga után jó emlékeket hagyva szeretne távozni. Szubjektív vágy ez egy korántsem hibátlanul dolgozó asszonytól, de van azért valami objektív is a dologban.
Éppenséggel a nemzeti szuverenitás.
Ha már nem létezne, vajon miért elemi érdeke Németországnak, hogy az unió mindenképpen fennmaradjon? Csak nem azért, mert régóta ez az egyetlen játszótere, itt övé a labda, s oda passzolja, ahová akarja?