“Németország jól tette, hogy 2015-ben barátságos arcát mutatta” — nyugtatja Merkel kancellár a németek lelkiismeretét és ugyanazzal a lélegzettel azt is hozzáteszi, hogy “2015 nem ismétlődhet meg!”. Ez a két mondat jellemzi a német migrációs politika hivatalos részét. A nem hivatalos részt a tanulmányokból ismerhetjük meg.

Német probléma.

Az ENSZ becslése szerint 2050-re Európa lakossága legalább 26 millióval csökken és 714 milliós lesz. Az őslakosok egyre kevesebb gyermeket vállalnak és Kelet-Közép-Európából sem érkezik már elég vendégmunkás. Sőt, az utóbbi években már többen költöznek vissza, mint ahányan útra keltek.

A tanulmányok ezért az unión kívüli bevándorlásban látnak megoldást nemcsak a német, hanem a többi uniós ország demográfiai problémájára. Évi félmillió migránst kéne beengedni, akkor nem csökkenne a lélekszám. Igaz, az már egy teljesen más “Európa” lenne.

A konfliktusok általában egy provokációval eszkalálódnak. Így volt ez az újkori népvándorlás utóbbi öt évében is. “Gondos kezek” adják meg a kezdőlökést, azt remélve, hogy a folyamat elmozdul a holtpontról és számukra kedvező fordulatot vesz.

Szögezzük le: A kötelező uniós migránskvóta Berlin és Brüsszel szemében csupán eszköz a német export házi piacának kontinens egyben tartására és az integráció elmélyítésére. Akkor is, ha kiderült: semmi értelme idegen vallású és kultúrájú emberek százezreit beengedni, integrációs erőfeszítés nélkül jól tartani, és a multikulti jegyében eltűrni párhuzamos társadalmaikat. 

Angela Merkel 2015 őszén felismerte, hogy amit nem sikerült az euró “megmentésével”, az sikerülhet a migrációval. Nyolc ország máig nem tagja az eurozónának és a britek már készültek a Brexit-népszavazásra. A migránsválság “európai megoldása” jó katalizátor lett volna az integráció mélyítésére.

A hivatalos verzió szerint Angela Merkel nem akart “csúnya képeket” a határokon, ezért nyitotta meg egyoldalúan a német határt “minden szír” előtt. Tudjuk, hogy onnantól minden migráns szírnek és kiskorúnak vallotta magát, hogy álmai földjére, Germany-ba jusson.

Berlin és Brüsszel több legyet akart a migránsok beeresztésével és kötelező szétosztásával egyszerre leütni: a lopakodó föderalizáció mellett az életerős fiatal férfiak százezrei vérfrissítésként megoldást kínálnak az öregedő és csökkenő lélekszámú európai társadalom problémáira. A kétmilliós tömeg integrálása lendületet ad a belföldi fogyasztásnak, és idővel enyhíti a kontinens minőségi munkaerő problémáját. Papíron legalábbis.

Azóta már tudjuk, hogy Merkel akkori va banque játéka azt a célt is szolgálta, hogy a “humanitárius imperializmus imperatívusz” jegyében Európát tovább lökje a föderális Európai Egyesült Államok irányába, hiszen a migráció örve alatt a határőrizettől a menekültügyi eljáráson át egészen az integrációig mindent Brüsszel hatáskörébe lehetett volna utalni. Az adósrabszolgaságból közös valutából kimaradó országok is bekerültek volna a zsákba. Kis híja volt, hogy nem sikerült.

Szívóhatás van, toló nyomás nincs.

Különösen furcsa volt e némaság akkor, mikor a német belpolitika igencsak ingataggá vált. Most azonban megszólalt és ki is fejtette sajátos véleményét a szólásszabadságról. Ezt taglalnánk alább.

A valaha volt Szovjetunió alkotmánya mindenféle, akkoriban ismert emberi jogot és nemes eszmét tartalmazott, a nemek közötti egyenlőségtől a szólás- és gondolatszabadságig. (Azóta az „emberi jogok” száma jócskán megnőtt, de ez most mellékes; mindent ők sem láthattak előre.) Annyira haladó és liberális volt e nagyszerű alkotmány, hogy a balos, nyugati értelmiség párás szemmel olvasgatta esti mese helyett. Mondjuk persze az ő lelkesedésük értékéből sokat levont az a tény, hogy jó részüket már abba az időben a KGB fizette. Volt azonban egy bökkenő.

A büntető törvénykönyvben ugyanis az szerepelt, hogy aki a dolgozó nép érdekei ellen tesz, mondd, vagy akár csak gondol valamit, azt a bűncselekmény súlyától függően kivégzik, esetleg 10-20-30 évre a gulágra deportálják. Azt pedig, hogy mi a dolgozó nép érdeke és mi az, ami ennek ellentmond, azt természetesen a párt, illetve súlyosabb esetben maga Sztálin elvtárs mondta meg. Így aztán akire a párt rámutatott, annak bizony nagyon szomorú sors jutott. A kulcs az volt, hogy a dolgozó nép érdeke közelebbről nem meghatározható fogalom, ezért bármi, vagy annak az ellenkezője bűncselekménnyé válhatott, a pártot megtestesítő rablógyilkosok aktuális érdekei szerint.