Mindenhonnan áradnak a kétségbeejtő képek, melyeken a megvadult csőcselék rabol és gyújtogat. Az erőszak aztán erőszakot szül, és ki tudja, mikkel kell még szembenéznünk, mire csillapodnak az indulatok. Függetlenül a tartalmi kérdésektől, hogy mennyiben szükséges és törvényszerű egy bűnöző halálának ürügyén városokat lángba borítani, és hogy mindez miképpen függ össze a közelgő elnökválasztással, van egy furcsa vonatkozása is ezeknek az eseményeknek, mégpedig olyan, amely egy látszólag távoli dolgot, az ízlést érintik. Erről szeretnék elmélkedni most egy kicsit.

Azt látjuk, hogy a „fehérek” térdre borulnak a négerek előtt, mi több megmossák a lábukat, mint Jézus a tanítványokét, vagy Ferenc pápa a migránsokét. Ugyancsak a keresztény tradícióból származik a térdre borulás gesztusa is. Teszik mindezt bűneik bocsánatért, anélkül, hogy valójában megneveznék ezeket a bűnöket. Gusztustalan látvány ez, hiszen szabad ember csak a Teremtője előtt borul térdre, alázkodik meg. Miután egy halott bűnöző emlékét tiszteljük letérdelve, vajon miképpen tiszteljük ezután a Teremtőt? Hogy ki kezdte, az kinyomozhatatlan, azonban az amerikai politikai elit egy része kapva kapott rajta és most már szükségesnek vélik időről időre térdre hullani.

Minneapolis polgármestere George Floyd temetésén. 

Rettentő ovációval fogadta a haladó sajtó Bernie Sanders előválasztási sikerét a vadregényes Nevada államban. A sajtóhírek szerint elsősorban az államban élő hispánok  (értsd: mexikói legális és illegális bevándorlók) szavazatai döntöttek. Ez szép példája annak, miképpen válik a bevándorlás, a bevándorlók számának növekedésével, politikai erővé és alakítja át a befogadó országot, etnográfiai és politikai értelemben is.

A nevezett Bernie Sanders különös figurája az amerikai politikai életnek. Az illető régi motoros, 79 éves és kora ifjúsága óta az amerikai baloldal reménysége. Ezért volt igencsak vicces a Népszava szerzőjének nyelvi leleménye, aki „fiatalosnak” titulálta kampányát. Magát „demokratikus szocialistának” nevezi, ami egy roppant izgalmasan hazug minősítés.

Az amerikai multicégeket tömörítő Business Roundtable nyilatkozatát olvasva mintha Russ Cargill, a Környezetvédelmi Ügynökség vezetője elevenedne meg előttünk a Simpson család egész estés filmjéből. A hazai sajtóban szinte visszhangtalan maradt a 181 amerikai vállalat által augusztus 19-én elfogadott dokumentum, amelyben a vezérigazgatók újradefiniálták a vállalat, mint gazdasági intézmény célját. A Business Roundtable 1978 óta rendszeresen nyilatkozatokat fogad el a vállalatirányítás alapelveiről, így a közzétételben nincs is semmi meglepő. A dokumentum mégis megér néhány mondatot, hiszen az amerikai vállalatvezetők nem kevesebbre vállalkoztak nyilatkozatukban, minthogy a  jövőben egy „minden amerikait szolgáló gazdaság” megteremtése érdekében fognak tevékenykedni, cégüket pedig úgy fogják irányítani, hogy mind az ügyfeleik, mind a beszállítóik, mind az alkalmazottak, mind a részvényesek érdekét egyaránt kiszolgálják.

A Business Roundtable az Egyesült Államok legnagyobb vállalatait képviseli.

Nemesnek tűnő célok, de a magunk részéről nem tudunk dermesztőbbet elképzelni a megvalósulásuknál. A szép szavak mögött ugyanis korlátlan hatalmi ambíciók rajzolódnak ki. Figyelmesen olvasva a nyilatkozatot világossá válik, hogy a szöveget jegyző 181 multinacionális vállalat valójában a globális kormányzás programját hirdeti meg, és az állam szerepére jelentkezik be.

A vállalatok egy új világrendet akarnak kialakítani: új gazdaságról beszélnek, amely minden amerikait szolgál, amely segíti a közösségeket. Nézzük végig, hol hibázik a dolog!