November 4-e nemzeti gyásznap. Két levert forradalmunk és szabadságharcunk végpontjának emléknapjai szinte egy hónap különbséggel következnek egymás után ősszel: október 6. és november 4.
Mind a két nap egy-egy véres megtorlási hullám szimbóluma lett. Annyi hasonlóság felfedezhető, hogy mind a két megtorlási hullám mellett passzív ellenállási mozgalom bontakozott ki. Természetesen különbség is volt: a Szovjetunió „nagyobb” hatalom volt, és erkölcstelenebb – kiforgatta az ember természetét – és ezért helyi kiszolgálói hatásosabban, könyörtelenebbül és kifejezetten alattomos, sunyi módon jártak el. Az 1956 utáni megtorlás fő adatai mára közismertek: 2500 halott, legalább 228 kivégzett, 26000 hosszabb-rövidebb börtönre ítélt, 170 000 emigráns, és tönkretett életek számolatlan sokasága. Nem voltak válogatósak: a salgótarjáni sortűz száznál is több áldozatát például kifelé a „fasiszta provokáció” számlájára írták, miközben maguk között azon sajnálkoztak, hogy a „valódi” fasisztáknak, vagyis az „ellenforradalmároknak” volt annyi eszük, hogy nem mentek a sortűz színhelyére… A vagyoni kár – például a szovjet nehéztüzérség hathatós közreműködésével szétlőtt főváros – mellett a nem vagyoni kár szinte felmérhetetlen. Az ország gazdaságilag tartósan torz menedzselésével, Kádár szavaival a „hoci-nesze, kis pénz, kis munka” szemlélet bevezetésével, a fusizásba, géemkázásba hajszolt társadalom kiuzsorázásával kommunista utópia nem épülhetett. Nemcsak azért, mivel az egy tagadásra épülő gondolat nemlétező terméke mindössze, hanem azért sem, mert a valóság mindig megcsúfolja azokat, akik erőszakot akarnak tenni rajta. Így mindössze a jóléti társadalom- és a „kapitalizmus” torzképe jöhetett létre.
