Máthé Áron
Máthé Áron történész

A mi szabadságharcunk

Mindenki talál a másikban valamit, aminek odahaza a hiányát érzi, s így valamennyien azt hisszük, hogy a másik valamiért „bezzeg” hozzánk képest az adott ügyben. Ez nem biztos, hogy baj, hiszen ezek a „bezzegek” adják ki egész Közép-Európát. Az persze más kérdés, hogy ezek a „bezzegek” igazak vagy sem.

Egyvalamiben azonban egészen biztosan igaza lehet a többieknek, ha ránk irigykednek: ez pedig az 1956-os forradalom csodálatos eseménysorozata. Egy pillanatra fénybe borította a sötétségbe borult európai világot. Ez a pillanat azonban elég volt ahhoz is, hogy leleplezze a kommunizmus embertelen és istentelen, kietlen és könyörtelen mivoltát. Az egyik ’56-os fiatal forradalmár így élte meg ezt a csodát: „A szabadság érzete…hogy vörös zászlót lehet égetni. És ujjongtunk, és vadidegen emberek összeborultunk, és zokogtak egymás nyakában. És akkor éreztem azt, hogy én most a csodának vagyok a [része], történelmet élek át.” (Baranyi László színművész).


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Szoborparkolás

Az hagyján, hogy éppen „restaurálják a Horthy-rendszert”, de arról is szó esett, hogy a szobrot éjszaka vitték, ahogyan a Rákosi-rémuralom idején az embereket a fekete autóval. A legmesszebb talán az 1956-os forradalom leverésében kollaboráns Magyar Szocialista Munkáspárt utódszervezete jutott. Közleményük szó szerint így hangzott: „Nagy Imre szobrának elvitelével ismét nyilvánvalóvá tette a Fidesz, hogy mit gondol az 56-os eseményekről. Ismét bebizonyította azt, hogy nem a forradalom demokratikus tartalmát, hanem az annak hátterében húzódó horthysta restaurációs kísérletet tartja követendő példának”. Ez az értékelés megegyezik az MSZMP 1956. december 5-i téziseivel: „Az októberi események előkészítésében és kirobbantásában alapvető tényező volt a Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom”.

De vajon mi áll a kórus szövegének hátterében?


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Csak a nemzet!

Tito marsall, Jugoszlávia teljhatalmú kommunista diktátora 1956. november 11-én egy pártgyűlésen krokodilkönnyeket hullajtott a magyar szabadságharc eltiprása felett. Ügyes húzás volt, hiszen tíz nappal előbb a Hruscsov vezette szovjet küldöttséggel személyesen fogadta Brioni szigetén, és megállapodott velük a megtorlás forgatókönyvében. Tulajdonképpen Kádárt is neki köszönhetjük: a viharos repülő- és hajóúttól összetört szovjet pártvezetőket már ülni is alig bírtak, miközben a jugoszláv kommunisták a megtorlás forgatókönyvéhez módosításokat fűztek. Még a jugoszláv követségre menekülni kívánó (3 nappal vagyunk a november 4-i invázió előtt!) Nagy Imre-csoport sorsáról is megegyezés született. Ehhez képest nem sokkal később Pulában elvtársai előtt Tito marsall így beszélt: „Ha ez megmenti a szocializmust Magyarországon, akármennyire is a beavatkozás ellen vagyunk, elmondhatjuk, hogy a szovjet intervenció szükséges volt. (…) Látható, hogy milyen szörnyű ellenállásra képes egy nép, még ha kell, puszta kézzel is, ha a szabadság és a függetlenség kivívása a célja.”.

De végül is mi történt 1956-ban?


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Hatvan évvel ezelőtt?

1958. június 16-án hajnali öt órakor kivezették Nagy Imrét és másik két elítélt társát a Kozma utcai Kisfogház udvarára. Miután felolvasták előttük az ítéletet és a kegyelmi kérvények visszautasítását (ezt Nagy Imre esetében ügyvédje kérte), felakasztották őket. A testeket először a börtön udvarán földelték el, összedrótozva, kátránypapírba csavarva, majd három évvel később kiásták őket, és az Új Köztemető legtávolabbi zugában helyezték el őket, arccal lefelé temetve, álneveket jegyezve be a temetői nyilvántartásba. Mindeközben a megtorlás ment tovább a maga útján, futószalagon gyártották az ítéleteket, végezték ki vagy küldték börtönbe az embereket.