Máthé Áron
Máthé Áron történész

Magyar Golgota – magyar Feltámadás

„Az igaz ügy örökre veszve nem lehet.” (Görgey Artúr, 1849. augusztus 11.)

1849 őszén a magyarok személyes ügyként siratták a szabadságharc leverését. A pártviszályoktól, egyéni ambícióktól, és főként a közel-külföld, vagyis Bécs lenéző elnyomásától szenvedő nemzet nagy pillanata volt az 1848 őszén kezdődő szabadságharc.

Nyugodtan lehetünk pongyolák, és mondhatjuk: össznépi vállalkozás volt. Ugyanis a Pozsonyban ülésező utolsó reformkori országgyűlés 1848. március 18-án (három nappal a Pest-Budai forradalom után) felmentette úrbéres szolgáltatásai alól a jobbágyságot, és a volt jobbágy tulajdonába adta az úrbéresként és úrbérpótló szerződés alapján birtokolt földbirtok-állományt, vagyis a jobbágytelkeket. A földbirtokosok kárpótlását az államkincstár terhére rendelték el. Ezzel még az április törvények előtt sikerült a nemzeti mozgalomnak komoly tömegbázist szerveznie.

És másfél évvel később, úgy tűnt, hogy hiábavaló volt ez a nagy erőfeszítés. A nemzeti és népi felemelkedés útja elzáródott, a közös harc rossz véget ért. A Habsburg-rezsim a tizenhárom vértanú kivégzésével azonban öngólt lőtt. Rövidlátásuk sikeresen sűrítette egy pontba a magyar tragédiát és emelte szinte bibliai magasságokba. „Őt [Damjanichot] miután Vécsey gróf is követte, a borzasztó spectaculum megszűnt, vagyis inkább csak most tűnt fel egy borzasztó, szívet repesztő látomány.  Kilenc oszlopon, kilenc tábornok, velők annyi család öröme örökre eltemetve." – írta az aradi ferences kolostor naplójába a rendház szerzetes főnöke, aki a tábornokokat utolsó útjukra kísérte.

Ez volt a 19. század magyar Golgotája.

Az aradi vértanúk emlékére állított Szabadság-szobor Aradon.
Az aradi vértanúk emlékére állított Szabadság-szobor Aradon.

Máthé Áron
Máthé Áron történész

Október 6. – A hősök napja

1849. október 6-a beégett a magyar nemzet tudatába.

Az aradi 13 vértanú, a kivégzett Batthyány Lajos, a többi meggyilkolt, börtönbe zárt szabadságharcos mellett tízezrekre rúgott azoknak a honvédeknek a száma, akiket besoroztak a Habsburg-hadseregbe. Szörnyű körülmények között kellett szolgálniuk, főleg Észak-Itáliában, de a birodalom más vidékein is. A tiszteket is közlegénysorban vették állományba és a szadista császári strázsamestereket nem nagyon kellett bíztatni, hogy rajtuk éljék ki frusztrációikat. Persze azért még bíztatták is őket.

A besorozott tisztek közül az egyik a ma kissé abszurdan ható Kun Béla nevet viselte. De akkoriban még becsületes név volt ez. Kun Béla a Veszprém megyei alispán fia volt, s a szabadságharc idején, 18 évesen, hadnagyi rangban az egyik huszárezredben szolgált. Két bátyja és egy öccse szintén honvédnak állt, s csak kishúga maradt a családi otthonban.

1848 csikorgó szilveszterén a vérmes, de nem valami ügyes hadvezér, Perczel Mór a saját nevét viselő városka előtt csatát ajánlott a visszavonuló honvédsereget üldöző császári seregnek. Nem volt jó döntés, ráadásul – ahogyan Jókai írja – Perczelnek megjósolták, hogy a saját nevét viselő helységektől óvakodjon.

A magyar sereg vereséget is szenvedett, s az áttörés kihasználására Jellasic két vértesezredet küldött előre. Úgy tűnt, hogy minden el fog veszni, és a magyar sereget nagyjából-egészében fogságba ejtik. Néhány huszárszázad sorakozott fel az ellenlökésre, de közülük is vagy három megfutott látva a vértesek rendezett acélfalát közeledni. Kun Béla hadnagy rászólt a legényekre, hogy neki kell menni a vasas németeknek.

     - Márpedig mi ezzel a csapattal meg nem mérkőzhetünk, csóválta a fejét egy vén huszár.