„Kosút, Kusút. Ez volt az egyetlen jelszó, amely érintetlenül, tisztán s szentül hangzott ezekben a színmagyar, kálvinista kis falvakban. Hogy mi volt a tartalma ennek a szónak, azt nem hiszem, hogy tisztán tudta volna valaki. Kossuth jelentette a szabadságot, a király elleni harcot, Bécs ellen mindent. S ez volt a legnagyobb baj, amit éreztek. Nagyobb baj volt, mint a kenyértelenség.” (Móricz Zsigmond: Kossuth)

Március idusába csak az elvakultan Habsburg-párti, vagy magyar múltat megvető figurák próbálnak meg belepökni, bár nem sok sikerrel. (Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a nagyon labanc, és másfelől az egész világot keblére ölelni kívánó balliberális valahogyan össze szokott találkozni ebben a kérdésben.) Március 15-e vívmányainak politikai alapkővé tétele és a mai napig tartó viszonyítási ponttá változtatása ugyanis a modern magyar politika – illetve politizálás – létrehozójának legfőbb alkotása. Kossuth Lajosról van szó. Vajon belegondoltunk-e, hogy miért van szinte minden magyar településen Kossuth utca? Vajon gondolunk-e rá egy pillanatra, hogy a nemzet politikai főterét, ahol az Országház áll, miért hívják Kossuth térnek?

Mindig fájdalmasan dicső név:

Magyar, új fény ragyog ma rád,

Megint nagy népek millióit

Véded, megvédve a hazát!

Új barbároknak óceánja

Bús, lomha árral ostromol

S te állsz vérezve és dacolva,

Mint élő Szabadság-szobor!

Juhász Gyula 1914-ben írott verse bár egészen más történelmi helyzetben – az első világháborúban – íródott, valahogy mégis kísértetiesen emlékeztet valamennyi szabadságküzdelmünkre.

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk lekicsinyelni szabadságharcainkat. Hiszen, ami 1848. március 15-én kezdődött, az látszólag 1849. augusztusában be is fejeződött. Alig másfél év. Ugyanezt szoktuk mondani 1956-ról: két dicsőséges hét, megfeledkezve a fegyveres küzdelem további heteiről és a passzív ellenállás hónapjairól.

A síkra magyarok!

Fegyvert ragadjatok.

Hazánkat újra meg kell váltani.

Borítsák szerteszét

A pártütőknek véres csontjai.

(Vörösmarty Mihály: Harci dal)

A reformkorban kibontakozó, az önrendelkezés helyreállítását célzó politikai küzdelmet a forradalom mintegy megkoronázta. Az akkor már két és fél évtizede zajló politikai építőmunka minőségét fémjelzi, hogy a forradalom vértelenül zajlott le. “A mi forradalmunk Pesten, március 15-én nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe: ezerek meg ezerek csoportoztak össze Isten ege alá, ezerek meg ezerek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondták Petőfi Sándor után az eskü szavait.” – írta Arany János.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át 
A múltnak tengerén, ahol szemem 
Egekbe nyúló kősziklákat lát, 
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.

(Petőfi)

(Zászlófelvonás katonai tiszteletadással az 1848-49-es szabadságharc 168. évfordulóján az Országház előtt, a Kossuth Lajos téren 2016. március 15-én. Fotó: MTI/Máthé Zoltán)