Büszkeség és balliberálisok

(Részlet a Brian élete című vígjátékból.) 

A bohózatba persze néhány kevésbé ízléses epizód is befészkelte magát. Ilyen volt például az, amikor a munkásőr morális felháborodástól vezérelve adta vissza saját kitüntetését, jelezve ezzel, hogy nem vállal közösséget a publicistával. Ez nagyjából annyira volt erkölcsileg értelmezhető, mintha a nyilas verőlegény reklamálna, hogy kérem, a szomszéd asztalnál zsidóviccet mesélnek. (Cserébe az, hogy hazánk egyik legnagyobb Lenin-fanja erkölcsi erodálódásról beszélt, tényleg szórakoztató volt.)

A visszaadás-cunami világossá tette, hogy kik is kapják ezeket a kitüntetéseket. A politikailag elkötelezettek, többnyire. Ami azonban még érdekesebb, hogy a komédiából megkapjuk a választ a „mi az értelmiség” kérdésre is. A hiszti többet mond el róluk, mint Bayer Zsoltról.

Az újdonság varázsáról persze nem beszélhetünk, mert a lelkes aláírók listájával találkoztunk ismét. Mármint azokéval, akik úgy általában írogatnak petíciókat meg háborgásokat. (A következő lehetne valami olyasmi, hogy: 25 értelmiségi levele az ENSZ Zöldséglevesügyi Megbízottjához Donald Trump ügyében. Utolsó figyelmeztetés. Istenem, milyen kár, hogy Swift már nem él!) A mögötte lévő mentalitás sem újdonság, csak épp most – talán – szabad szemmel könnyebben látható, mint máskor.

Az értelmiség egyik legfőbb kívánalma az egyenlőség. Valójában ezt követeli, amikor „emberi méltóságról” papol, és akkor is, amikor a bevándorlókat dajkálja (szintén csak levél, illetve petíció formájában). Ezzel önmagában nincs is semmi probléma, hiszen valaki vallhat egalitárius nézeteket, lelke rajta. A probléma az, hogy az értelmiség mást prédikál, mint amit vedel. A retorikája egalitárius, a viselkedése elitista. Másképpen hogyan lenne magyarázat arra, hogy a legfontosabb témája épp a kitüntetések ügye, ami önmagában is az egyenlők közül való kiemelkedést jelöli? Az egalitárius értelmiségi miért nem utasítja helyből vissza, ha valamely rezsim ki akarja tüntetni?

Valójában az értelmiség nagyon is ki akar tűnni. Követeli az egyenlőséget – mindenki másnak, önmagára azonban nem tartja érvényesnek ezt az elvárást. A hagyományos megkülönböztetéseket kárhoztatja, egyetlen megkülönböztetést azonban érvényesnek, sőt kívánatosnak tart: a sajátját mindenki mástól. (Belegondolt már valaki abba, hogy már az elnevezés is erre utal? Mégis ki az, aki önmagát képes „értelmiséginek” nevezni? Elvileg, ugye, egy olyan tulajdonságról van szó – az értelemről – amelynek képességével mindannyian rendelkezünk.) A kitüntetések kapcsán azért vált ez nyilvánvalóvá, mert a liberalizált baloldal (Lánczi András) értelmisége a szimbolikus ügyek pályáján mozog otthonosan. Nagyon is számít a plecsni. Ezért aggódik minden globális probléma iránt, így a menekültek iránt is (a globális elég nagy, hogy elérhetetlen legyen, és az ember széttárja karjait), és ezért nincs egy jó szava sem az egyszeri magyar melóshoz, mert az rosszul különböztet meg, sörszaga van, na meg rasszista is.

Az emberek többsége persze elfogadja az aszimmetrikus viszonyokat. Tudja, hogy van főnöke, még ha feltétlenül nem is rajong érte, nem szegül szembe a rendőrrel, és talán még a szüleit is tiszteli. A rossz hír az, hogy az önjelölt tánc-és illemtanárokat általában nem kedvelik. De ebben az esetben még csak eddig sem kell eljutni, ugyanis nyugodtan kijelenthetjük, hogy az emberek többsége nem is hallott erről a cirkuszról, és ha hallott is, nem érdekli. Nekik olyan problémáik vannak, amit ez a plecsni-és rangkórságban szenvedő, állítólagosan egyenlőségelvű értelmiség nem is vesz észre. Ők nagyjában-egészében magasról tesznek az értelmiség lelki problémáira, utóbbiak elismerés-vágya viszont határtalan és kielégíthetetlen.

És végül a jó hír. A rossz nyelvek szerint az értelmiségiek egalitárius retorikája és elitista gyakorlata valójában egy uralmi igényt takar. Ez az uralmi igény azonban jelenleg nem találja az eszközöket. Magyarországon jelenleg nem tűnik megvalósíthatónak az értelmiségiek direktóriuma (ehhez kéne valami erő is, például egy idegen hatalom hadserege, vagy valami hasonló). Így nyugodtan hátradőlhetünk, és élvezhetjük a műsort, már ha épp nincs jobb dolgunk.