Brüsszeli (gáz)hiánygazdaság
A háború kezdetén a globalisták egymással versenyezve váltak le az orosz gázról, mostanra viszont kiderült, hogy Nyugat-Európában emiatt őszre-télre nem lesz a lakosság ÉS az ipar számára is elegendő gáz, ezért a Bizottság einstandolná a felelős országok készleteit. Formálódik az ellenállás.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a "Save gas for a safe winter" csomagról szóló sajtótájékoztatón.
Az európai integráció addig volt sikeres, ameddig csak a gazdaságra terjedt ki és piaci alapon működött. Amióta az (öko, multikulti és gender) ideológia és a nagy társadalomátalakítás (Great Reset, Green New Deal) is felkerült a célok közé, az évtizedes jóléthez szokott európaiak sorsa egyre rosszabbra fordul.
Adná magát az a megoldás, amit a Brexit előtt a brit és a holland kormány is javasolt, amely ismét a gazdaságra és a piacra helyezné a fókuszt, és limitálná a Bizottság és az Európai Parlament hatáskörét, nagyobb hangsúlyt fektetve a tagállami kormányok együttműködésére. Orbán Viktor is ebbe az irányba mutató javaslatokat fogalmazott meg tavaly nyáron az EU reformjára.
Míg Jean-Claude Juncker “politikai” Bizottságot vezetett, addig Ursula von der Leyen egy “geopolitikai” Bizottság víziójával vette át az EU kormányának tekintett testület vezetését. Azt persze nem tette hozzá, hogy melyik állam, érdekcsoport, vagy kontinens geopolitikai szempontjait követi.
Most ott tartunk, hogy az orosz energiáról való leválás “annyira jól” sikerült, hogy Nyugat-Európában már az őszre gázhiány fenyeget, pontosabban újabb érdemi gázszállítások nélkül nem lesz a lakosság ÉS az ipar számra elegendő földgáz. A jelenlegi szabályok szerint hiány esetén a lakosság és a szociális intézmények ellátása élvez elsőbbséget, ám akkor a gazdaság fogna padlót.
Lassan már nem csak az ár lesz a kérdés, hanem hogy van-e elég energia?
Ezt a dilemmát a Bizottság kezdetben kötelező spórolással, majd utóbb úgy oldaná fel, hogy a Manfred Weber szerint “szerencsés”, valójában felelős és előrelátó országok gázkészletét kötelezően el kéne adni a felelőtlen országoknak. Például azoknak, amelyek a következmények ismeretében sem akartak rubelben fizetni az orosz gázért.
Az euróadósság válságot meg lehetett oldani pénznyomtatással, ám hiába kapnánk a nálunk betárolt orosz gázért a csúcsra járó bankóprésből frissen kikerült eurót piaci árat, azzal nem lehet nálunk fűteni, vagy a gazdaságot működtetni.
Most nagy a baj. Amennyiben az északi országok gazdaságát gázhiány miatt le kell állítani / lassítani, az már az euróba vetett bizalmat ásná alá akkor, amikor az euró(adósság)zóna leggyengébb láncszemnek számító Olaszország finanszírozása már eleve pengeélen táncol.
Mivel a vezetékes orosz gáznak jelenleg nincsen mennyiségi és árbeli alternatívája és Berlin Brüsszel nem ismeri be eddigi szankciópolitikájának kudarcát, marad a hiánygazdaság, vagyis a hiány szétosztása.
Mint minden hiányos helyzetben, most is növekszik a feszültség. Az “ibériai front” (Spanyolország és Portugália) azt nehezményezik, hogy az északi országok az elmúlt évtizedekben az olcsó orosz gázzal működtették gazdaságukat, és most, hogy baj van, az LNG-terminálokba már korábban beruházó ibériaiak gázát vennék el. A gázvezetékekkel jól ellátott Görögország most adná vissza az euróválság idején kapott megszorítások leckéjét az északiaknak.
Lengyelország sem lelkesedik azért, hogy a németeknek gázt adjon el. Üzletileg jól jönne ugyan a méregdrága amerikai LNG értékesítése a swinemündei (Świnoujście) terminálból, és Danzigban (Gdańsk) egy olyan olajterminált és -finomítót terveznek, amely Kelet-Németországot is ellátná, most mégis politikai feltételeket támasztanak.
Varsó ugyanis hiába írta alá a helyreállítási terv (RRF) nyilatkozatát, mégsem kap pénzt Brüsszelből, mert nem teljesíti a globalisták által meghatározott “mérföldköveket”. Varsó most a nyugati gázszállításokat köti saját mérföldkövekhez, például ahhoz, hogy Berlin “kérjen bocsánatot” az Északi Áramlat 1 és 2 gázvezetékért, és fizesse ki a lengyelek által kért 800 milliárd eurós kártérítést a II. Világháborús német pusztításért, amiről Berlin hallani sem akar.
Az persze pikáns, hogy a lengyelek most azt a javarész orosz gázt nem akarják visszaadni eladni a németeknek, amit az év eddigi részében pont Németországtól vásároltak aranyáron.
Francia-, Olasz- és Spanyolország helyzete sem rózsás. Az ő fő gázszállítóinak számító Marokkó és Algéria évtizedek óta magának vindikálja Nyugat-Szahara területét, és csak annak az országnak hajlandóak gázt szállítani, amelyik elismeri a saját igényét a vitatott hovatartozású terület felett. Az észak-afrikaiak és az oroszok sem szeretnék, ha európai partnereik a már így is aranyáron forgó gázt a vételárnál drágábban adják tovább, és az extraprofit nem náluk csapódik le.
Ebben a helyzetben Magyarország számára továbbra is a “stratégiai nyugalom” a legjobb tanács. Mivel a gázvásárlás (még) nincsen embargó alatt, Budapest újabb 700 millió köbméter orosz gázt vásárol, hogy a lakosságnak és az iparnak is legyen elég energiája télen. Talán a Mercedes újabb kecskeméti beruházási döntésénél az energiafaktor is szerepet játszott.
Fotó: EPA/STEPHANIE LECOCQ
Grafikon: HIRADO.HU