A centrális politikai erőtér köszöni szépen, jól van. A balliberális oldalon már tucatnyi párt és pártocska hemzseg, minden fogadkozásuk ellenére a 2013/14-es “összefogásra” emlékeztető hibákat ismétlik meg.

(Vona Gábor 2011-ben, még gárdamellényben.)


A liberális értelmiség Jobbikot támogató (technikai, vagy perverz koalíciót sürgető) hangjai is elcsendesedtek, ugyanis némi fejszámolás után rájöttek, hogy ha az irányadó értelmiség lebontja a Jobbik körüli politikai karantént, akkor a baloldali szavazók számos helyen nem a baloldat, hanem a radikálisokat segítik több mandátumhoz.

A lelkes amatőrök által szorgalmazott választási bojkottról is egyre kevesebbet hallani. Egyrészt a bojkott máshol sem nagyon jött be, másrészt a jelenlegi választási rendszer által az ellenzék is könnyebben tud(na) kétharmadot szerezni. Már ha lenne kellő szavazói támogatása, tesszük hozzá.

Az előválasztás is csak csúszik, pedig az amerikai és francia példa lökést adhatott volna a megvalósításnak. Addig nem is fognak előre lépni, ameddig az alapkérdéseket nem tisztázzák: A listavezetőnek lesz-e csapata (ezt szeretné Botka), vagy egy — lehetőleg önálló frakciókat szerző, azaz vétóképes — csapatnak lesz-e egy miniszterelnök-jelöltje? Utóbbit szeretné Gyurcsány.

Továbbra sem tisztázott Gyurcsány Ferenc szerepe, aki 2002 után miniszterelnöki tanácsadóból lett előbb miniszter, majd miniszterelnök. Lattmann Tamás egy friss interjújában egyenesen fogalmaz: "Gyurcsány Ferenc eddig nem szakpolitikusi szerepben jelentkezett, tehát egy ilyen elképzelésben egyelőre nehéz látni neki egy miniszteri helyet.”

X-edik formációként a Momentum Mozgalom most éppen a helyi népszavazásban bízik. Aligha lenne meglepő, ha az Együtt és az MSZP, vagy a Lattmann Tamás részvételével indult Új Magyar Köztársaság Egyesület korábbi népszavazási kezdeményezéseihez hasonlóan, az olimpiaellenes aláírásgyűjtésről is az derülne ki, hogy “véletlenül” nincsen meg a szükséges aláírás szám.

Máskülönben nekik kéne a helyi népszavazás eredményességét és érvényességét biztosítani, azaz a 1,4 millió fővárosi választópolgár felét részvételre bírni. Egy országos népszavazáshoz képest Budapesten alacsonyabb ugyan a léc, de ha a kormánypártok nem állnak bele a kampányba, akkor csak az elkötelezett és aktív ellenzéki szavazókat tudják mozgósítani.

Ezt a helyzetet látva ajánlja magát a Jobbik és annak elnöke a baloldali szavazóknak. Vona évértékelő beszéde nagyban hasonlított a jó 10 évvel ezelőtti MDF érvelésére, amely a Fideszhez és az MSZP-hez képest ugyanígy “középre” pozícionálta magát. Az MDF-nek ez egy darabig elég volt az 5% elérésére, a Jobbiknál viszont a “XXI. század pártja”-szerű érvelés eddig leginkább a 15-ről a 10 százalékra esést eredményezte.

A Jobbik elnöke néhány kötelező radikális szóvirág (“magyar testvéreim”) mellett rengeteg olyan fordulattal állt elő, amelyeket bármelyik baloldali politikus is elmondhatott volna. Ilyen – szerintünk téves – közhely, hogy az elvándorolt magyarok politikai és nem gazdasági okokból mentek külföldre dolgozni.

A Jobbik “borzalmas tagsága” kezd kiábrándulni és elfordulni, miközben ezen idáig nem jöttek új szavazók helyettük. Az évértékelő beszéd jó alkalom lett volna a megosztott baloldalhoz képest egy vonzó össztársadalmi alternatíva felmutatására. Ez most (is) elmaradt.

Ehelyett Vona Gábor leginkább a baloldali miniszterelnök-castingba jelentkezett be. El kell ismerni, ő csak a baloldali szavazókat akarja besöpörni, a “másodlagos frissességű” balliberális politikusokat nem.