Svédország az újkori népvándorlás kapcsán radikális liberalizmusával és bevándorlás-párti politikájával került reflektorfénybe. A svédekről azt tudjuk, hogy ők a multikulti örökös olimpiai bajnokai és népességarányosan ők fogadják be a legtöbb bevándorlót az EU-ban. A svéd miniszterelnök számtalanszor kifejezte nemtetszését a déli határzár miatt, sőt, néhány hónapja svéd kisdiákok küldtek megrovó levelet a magyar miniszterelnöknek.

A helyzet azonban változni látszik. A bevándorlók számának drasztikus növekedésével a svédek migráns-szeretete kezd alábbhagyni. Legutóbb a svéd miniszterelnök-helyettes könnyek között jelentette be a menekültügyi szabályok szigorítását. Szörnyű döntés – mondta a bevándorláspárti zöldek politikusa. Most pedig a svéd kormány javaslatot nyújtott be a törvényhozásnak, amely lehetővé tenné a Svédországot Dániával összekötő híd lezárását.


Az Øresund híd az európai integráció egyik legfőbb jelképe. Európa leghosszabb hídjaként két olyan uniós országot köt össze, amelyek mindketten tagjai a schengeni övezetnek. Ha az illegális bevándorlás szigorúbb szabályozása (vagyis az uniós szabályok betartása és betartatása) „szörnyű”, akkor milyen jelzővel illethetjük a svéd kormány döntését, ami látványos éket ver a schengeni övezet országai közé?

(Az Øresund híd.)

És ha már itt tartunk: miért jobb, célravezetőbb, erkölcsileg elfogadhatóbb két európai országot elvágni egymástól, mint az Unió külső határait megvédeni és lezárni?

A józan ész nem tud választ adni a kérdésre. Az azonban már tisztán látszik, hogy a migrációs válság valóban az európai integráció lerombolásával fenyeget. Csak éppen nem azért, mert Európa „nem marad hű az alapértékeihez” (ahogy azt Juncker kifejtette), hanem mert közösségként nem képes megvédeni önmagát, és az integráció egyik legnagyobb vívmányát – a szabad mozgást – áldozza fel a Wilkommenskultur oltárán. Ők jöhetnek, de mi nem mehetünk.