Olvasom a haladó, függetlenobjetív HVG-ben a Győrffy Dóra professzor asszonnyal készített interjút, mely alapvetően az orosz–amerikai viszonyról szól, ám nagyon gyorsan, néhány lépésben eljut, a CEU-ügy kapcsán, a magyar–orosz viszonyhoz is. (Rém szórakoztató egyébként, hogy a CEU ügyében olyanokat kérdeznek független szaktekintélyként a haladó sajtóban, akik számára a CEU menése, vagy maradása egzisztenciális kérdés, tehát véleményük a legenyhébben szólva is elfogult.) A hölgy egy megcáfolhatatlan szakértőt idéz, jelesül a Kaszparov nevezetű sakkozót, aki a fekete-fehér bábukat cserélte fel az ellenzéki aktivistásodással és akinek meglepő vélemény szerint: „Magyarország egyértelműen ügynöke Oroszországnak.” Nevezzük ezt talán Kaszparov-megnyitásnak. Az interjú maga hosszú és nélkülözi az újdonságokat, de engem mégis elgondolkodtatott. Roppant vicces például az interjúban az obligát „orosz hackerek” előkerülése, akik végzetesen befolyásolták az amerikai választásokat. Mint a professzor asszony elborzadva mondja: „Közel 150 millió embert értek el csak a Facebook-on!” Csak azt nem értem, miért kellenek ehhez orosz hackerek? Hiszen – mint megtudtuk – maga Cukorhegyi árulta az adatokat bárkinek jó pénzért.


 Régóta téma a haladó sajtóban az Orbán–Putyin viszony, illetve tágabb összefüggésben a magyar–orosz viszony. Az elvadultabb sajtótermékekben ezt úgy szokták beállítani, hogy Orbán Putyin „pincsije”, sugallva ezzel, hogy a magyar miniszterelnök orosz érdekeket képvisel, méghozzá alárendeltségi viszonyban. Magyarán Moszkvában kiadják a parancsot, melyet aztán Magyarország végrehajt. Ez – bármely elfogulatlan szemlélő számára – nyilvánvaló marhaság, ám láthatóan többé-kevésbé sikeresen átment az ellenzéki nyilvánosságba, olyannyira, hogy ma már kész tényként hivatkoznak rá. Ez pedig kíváncsivá teszi az embert, vajon miféle érvek, indokok mentén sikerült ez elhitetni?

Ha elmerülünk a libsi sajtótermékek erről az alá-fölé rendelt viszonyról mesélő cikkeiben, azt találjuk, hogy tulajdonképpen nem nagyon használnak érveket. Az „önkényuralom”, „hatalomvágy” és más dehonesztáló jelzők – melyeket a két politikus „közös” tulajdonságaiként szoktak emlegetni – ugyanis nem érvek, hanem minősítések. Ezeken túl két dolgot szoktak felhozni. Az egyik a külföldről pénzelt és nyilvánvalóan onnan is irányított „civil” szervezetekről alkotott hasonló vélemény és bánásmód, a másik pedig Paks ügye.

Ami a „civil” (az idézőjel itt – Csunderlikkel ellentétben – nem posztmodern okokból van) szervezeteket illeti, az orosz szabályozás és – jóval enyhébb módon a magyar is – a hasonló amerikai eljárást követi. Az amerikai törvény (Foreign Agents Registration Act – FARA) 1938-óta van töretlenül érvényben. Ennek értelmében minden szervezet, amely külföldről kap pénzt és az USA-ban politikai tevékenységet folytat köteles regisztráltatni magát, mint külföldi ügynököt, ellenkező esetben pénzbírságra, sőt börtönre számíthat, továbbá a legfőbb ügyész bármikor be is tilthatja. Az az állítás pedig, hogy miután Putyin hamarabb csinálta, tehát Orbán tőle tanulta nem más mint a „post hoc ergo propter hoc” (utána tehát miatta) elnevezésű közismert és gyakori érvelési hiba.

Ami Paksot illeti azt végképp nem értem. Mi veszünk erőművet az oroszoktól. Az efféle üzlet igen borsos árú, ám éppen ezért roppant ritka is. Ilyenkor nem a vevő szokta keresni az eladó kegyeit, hanem pont fordítva. Atomerőművet jó néhány cég árul egymással versengve és az eladó próbál a vevő kedvére tenni miközben izgulhat, hogy őt válasszák. Az erőmű nem karácsonyi ajándék, melyért imádkozni kell, hanem üzlet. Az sem érv, hogy az oroszok egyben kölcsönt is adnak az építéshez, hiszen ugyanezt a franciák, vagy az amerikaiak is megtennék, csak építtessünk velük. Az a sejtetés – mellyel gyakran találkozunk – miszerint Putyin valamiképpen „rákényszerítette” Magyarországot a paksi bővítésre semmivel nincs alátámasztva, kivéve a haladó sajtó véleménycikkeit, melyekről egyébként pontosan tudható, hogy mennyit érnek.

Ami még fel szokott a témával kapcsolatban merülni az a morál kérdése. Régóta figyelem és bosszant ami a cikkben és általában a libsi sajtóban is a magyar–orosz viszony kapcsán felmerül, jelesül, hogy mi valamiféle hálával tartozunk a „nyugat” felé. Ki kell ábrándítsam a széplelkeket, egy ország külpolitikáját morális elvekre alapozni öngyilkosság. Abban a nemzeti önérdek a meghatározó. Az EU nem adományokat ad nekünk, hanem egy – szerintem nem túl jó – üzlet rá eső részét teljesíti, amint a NATO sem megvédeni akar bennünket, puszta szeretetből, hanem katonapolitikailag előnyös számára a tagságunk. Javaslom mindazoknak, akik hisznek ebben a nyugathoz fűződő morális kötelékben, hogy gondolkodjanak el mi történt Románia 100 éves „születésnapján”. Csak hogy lássák: kit „szeret” a nyugat.

 

(Kép forrása itt.)