Ilyenkor a fanatikus füleké a jelen, nekik pedig csupán olyasmi a zene, amilyet például Lukács György mondott egykor. A maga szubjektív, de amúgy persze a „haladással” nyilván egybecsengő, „objektív” módján azt állította a filozófus, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál. Például Pol Pot Kambodzsája kívánatosabb, mint Olof Palme Svédországa… Hát, neked legyen mondva, Gyuri bácsi.

Az ellenzék mintha az efféle fanatikus haladó hagyományokat követné, azt sugallván, ennél a kormánynál még a legrosszabb oppozíció is jobb. E tekintetben nincs apelláta, nem számít már semmilyen tárgyilagos mérlegelés. Pirulás nélkül mondják, odáig fajult a helyzet, az a tuti, hogy nincs mese, lett légyen bármi, akkor is a rossz a jobb. Még akkor is az, ha ez a rossz, nem csak amolyan átlagosan, szokásosan rossz, hanem éppen a legrosszabb.

Na, ilyenkor áll fel a józan ész, és vissza se nézve ballag az öltözőbe. Legyint, ez most tényleg nem az ő meccse.     

Merthogy bizonyosan nem ez a kormány a lehetséges kormányok legjobbika. De arról ne nyissunk fölösleges vitát, hogy ez a mai ellenzék bizonyosan az elmúlt évtizedek legrosszabbika.


Mindeddig többnyire egy vagy két nagyobb párt köré szerveződhettek a protest-hangulatok, a rájuk adott szavazat tehát jobban hasznosult, akárki volt is kormányrúdnál. Ezzel szemben a mai ellenzék pártosodási szaporasága közmondásos, ami hagyján, ha ez a szaporodás lényegi társadalmi tagoltságon alapulna. Csakhogy sokaságuk semmi ilyesmit nem fejez ki, sokkal inkább mentális értelmiségi szükségleteken, hajcihőkön alapuló szétszóródás ez, megfejelve fölöttébb ambiciózus, de nem igazán képességes, hitelüket vesztett, avagy azzal sosem rendelkező személyekkel. A kormányváltó ellenzéki szándék következésképp egyéni és kiscsoportos érdekeknek rendelődik alá, üzeneteik ezért - a túlélési zsetonok ingadozó árfolyamát követve - igencsak hektikusak. Roppant elszántsággal akarják leváltani a kormányt, ám mégsem annyira, hogy a másik eközben túlélje a váltást, ők pedig „hős Csapajevként” e harcba belehaljanak.

Ami akár még érthető is, persze csak egzisztenciálisan, mintsem politikailag.  

Politikai közösködésre nem azért képtelenek, mert eszmeileg-ideológiailag sem illenek össze (ezen még túltennék magukat, ha lenne ilyesmijük), hanem mert kezükben zseb-kalkulátorral folyvást arra sandítanak, mikor mit lép a másik, melyiküknek jöhet ki jobban az áprilisi matek?

 „Sokszínű vonzerejük” stagnálását maguk is érezve, mint utolsó mentsvárra, lépten-nyomon a szavazók bölcsességére hivatkoznak. Reményeik „aranyfedezete”, hogy amit ők az elmúlt években külön-külön és együttesen is elherdáltak, azt a választók majd egyetlen nagy indulati egységbe forrva visszaszerzik.

Nekik?!

De hát, ha ez meg is történne, mitől változnának meg, hogyan lennének hirtelen mások, a legrosszabból „jobbak”?

Avagy tényleg a minél rosszabb, annál jobb forgatókönyvére, a káoszra számítanak?

Melegíthetnek a káosz-kutatók?

 

(Kép forrása itt.)