Ki gondolta volna például 1917-ben, mikor a németek úgy döntöttek, hogy egy marginális, közepesen ismert, elszigetelt kommunista felforgatót, bizonyos Lenint, visszaszállítják Oroszországba, hogy egy, a XX. század történelmét meghatározó lavina első hógolyóját hajítják el. Az elgondolás egyszerűen csak annyi volt, hogy az illetőnek – a németek reményei szerint – sikerül akkora felfordulást okozni, amely alkalmas az oroszok hadi erőfeszítéseit aláásni. És lám, mi lett belőle.

Szerintem ilyen fel nem ismert történelmi fordulóponthoz érkeztünk a minap, mikor a német alkotmánybíróság kimondta, hogy a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság hibás ítéletet hozott. Véleményük szerint a nevezett európai bíróság nem kellően megalapozott döntést hozott egy, meglehetősen bonyolult eljárás végén, amelynek részleteivel inkább nem untatnám az olvasókat, ugyanis – bár súlyos euró százmilliókról van szó – nincs is különösebb jelentősége.


A jogszolgáltatás az EU-ban és tulajdonképpen mindenütt az atlanti civilizációban, rendkívül változatos szervezeti felépítésű, a rendszerek logikája azonban nagyon hasonló. Vannak az alapfokú bíróságok, melyek ítéletei ellen fellebbezni lehet egy következő bírói fórumhoz, az itt született ítéletek ellen fellebbezni pedig végezetül egy végső fórumhoz lehet, melynek ítélete aztán végleges, vitának helye nincs. A jog forrása pedig az illető ország alkotmánya és a parlament döntései voltak. Sok országban az alkotmányosság őreként még alkotmánybíróságok is létrejöttek.

A dolog történelmi volta a döntéshozatali hierarchiában keresendő. Az egymást követő fórumok egymás fölött helyezkednek el, nem egyenrangúak, a láncban fentebb álló bíróságok határozatai az alsóbb bírói fórumok által megkérdőjelezhetetlenek. Ez logikus rendszer, hiszen az ügyek nem húzódhatnak a végtelenségig, egyszer valakinek ki kell mondania a végső szót. Természetesen a csavaros észjárású ügyvédek és pereskedők így is nagyon hosszan elhúzhatják a dolgot, de végül mégiscsak születik egy döntés, melyet lehet szeretni, vagy nem szeretni, de el kell fogadni, végre kell hajtani.

Az utóbbi időkben azonban egyre nagyobb súllyal jelent meg egy új szereplő a jogi eljárásokban, az „európai” bíróságok személyében. Ezekből rögtön kettő is van, az egyik az Európai Bíróság, Luxemburgban, a másik az Emberi Jogok Európai Bírósága, Strasbourgban. Hogy melyik mit csinál, és hogyan, az most mellékes. (Amúgy, mindkettőről eléggé lesújtó véleményem van.) A lényeg az, hogy eleddig úgy tűnt, ezek a jogi hierarchiában egyértelműen felette állnak az egyes nemzetek legfelsőbb bírói fórumainak. Aki elégedetlen volt a nemzeti bíróságok ítéletével, az hozzájuk fordulhatott és döntéseiket el kellett fogadni. Ők lettek a legfőbb jogi döntések gazdái, a nemzeti bíróságoknak pedig behúzott farokkal kellett elsompolyogni, ha ők döntöttek.

Ez látszik változni most. A német alkotmánybíróság – mint a legfőbb német jogi fórum – kimondta: az EU Bíróság ítéleteiben nem áll fölötte, sőt, a dolog pontosan fordítva van. Azt is sejtették, hogy az EU Bíróság ítélete ellentmondhat a német alkotmánynak és ez esetben az érvénytelen. A nemzeti alkotmány felette áll minden EU-s intézménynek, és nem az államoknak kell alkalmazkodni az EU szerveihez, hanem fordítva. Ezzel elutasították az utóbbi idők oly divatos „lopakodó alkotmányozását”, mely az EU nevében felülírta volna az egyes országok alkotmányait és törvényeit, szép lassan, észrevétlenül igát raktak a nyakunkra.

Bár a jog – elvileg – nincs tekintettel az erőviszonyokra, különös jelentősége van, hogy ez az ítélet az EU egyértelműen legerősebb államában, Németországban született meg. Velük szemben ugyanis nem merik alkalmazni a nem is burkolt fenyegetőzést, a legkülönbözőbb szankciók ígéretével. Az EU bürokráciáját, a parlamentet és a többi mihaszna szervezetet jórészt Németország tartja el és döntő szava van az uniós pénzügyekben is, az Európai Központi Bankon keresztül. Németország ellenében nagyon nehéz lenne bármit is elérni Európában.

A szuverenisták és az unionisták háborújában új és nagyon fontos front nyílt meg a jog területén. Ez pedig az a terület, ahol eddig a tudományos libsizmus – valljuk meg – határozottan nyerésre állt. Ahogyan látom, az első reakció az elhallgatás. Nem beszélünk róla, tehát nincs. Nem hiszem azonban, hogy ezt sokáig lehet csinálni, hiszen ha ezt az álláspontot hallgatólag elfogadják, akkor a többi állam, melyek berzenkedtek az unió birodalommá alakítása ellen, hasonló döntéseket hoz és ezzel valódi lavinát indít el. Íme, így lopakodik mindennapjainkba a történelem.

 

(Kép forrása: itt.)