A konzervatívok fölényes győzelme Britanniában nem csupán a közvélemény-kutatóknak jelentett újabb szakmai tockost. És nem csak Ed Miliband, a Munkáspárt, valamint Nick Clegg, a Liberális Demokraták vezetője kényszerülhet a fiaskó kendőzetlen beismerésére, alighanem maga az európai balközép is, leszámítva a különutas skandinávokat.


Milibandék győzelme az európai balközép ellen-offenzívájának kezdetét jelenthette volna, ez most elmarad. Téved azonban, aki mindezt csupán politikai folyamatként érzékeli. Sokkal súlyosabb és mélyebb társadalmi mozgások alakítják ma a közéletet, mintsem beérhetnénk a politika analizálásával.

Brit elemzések szerint Miliband, személyi vonzerejének hiánya mellett, többek közt azért bukott nagyot, mert szakított elődje, Tony Blair középre nyitó politikájával. Balra helyezte a Munkáspárt üzeneteinek súlypontját, ami Angliában úgymond nem hasított, miközben Skóciában viszont úgy találták, hogy még így sem eléggé baloldali. Az ellentmondás – cseppben a tenger – tükrözi az európai balközép mindmáig feloldatlan szociológiai skizofréniáját.

Egyszerre kellene elcsábítaniuk a középrétegeket s reményt adniuk a kilátástalansággal küszködő szegényebb társadalmi csoportoknak.

E néppárti trükköt a Munkáspártnak nem sikerült alkalmaznia; mentségükre legyen mondva, Ed Miliband kedvezőtlenebb gazdasági-társadalmi viszonyok közepette próbálkozott vele, mint annak idején Tony Blair.

(Kép forrása: itt.) 

A hullámzó intenzitású, de máig tartó gazdasági válság szerte Európában fokozza a társadalmi egyenlőtlenségeket, s folyamatosan rongálja a középosztályok idegrendszerét. A válsághelyzet mindig a szélsőségek iránti fogékonyságot élezi ki, de egyszersmind a konzervatív reflexeket is erősítheti. Sokan akarnak ma radikális változást Európában, ám lehetőleg felfordulás nélkül... Ami ma zajlik, ékes bizonyítéka ennek. A konzervatív pártok ügyesebben próbálják leszerelni a jobbról támadó szélsőségeket, mégpedig úgy, hogy miközben politikailag elsáncolják őket, radikális üzeneteiket domesztikálva építik be saját mondandójukba. (Politikailag kivédendő ezt a szélsőségesek sok helyütt pedig középre húznak, lásd Franciaországban Marie Le Pen, nálunk Vona Gábor.)

A balközép azonban még a válság előtti (már akkor is fals) nótát fújja. Sem elsáncolni, sem domesztikálni nem képes a radikalizmust (sem a jobboldalit, sem a balt), országa válogatja, hol milyen intenzitással ragaszkodik tévedéséhez. Házasságát a neoliberálisokkal, a politikában szokatlan módon, szinte szerelmi házasságnak tekinti, nem pedig kényszerházasságnak, ami alól a körülmények magától értetődően oldoznák fel. Nincs más frigy, nincs más megoldás, mint az övék, pedig ahogy a vicc mondja, libák már nincsenek, de ötletek még mindig garmadával vannak.

Pedig tessék csak figyelni, mit tesz majd David Cameron, most hogy megszabadult a Liberális Demokratákkal kötött kényszerházasságtól. 

Ha újra kötné is, aligha a régi feltételekkel.