Például, hogy bár aligha volt két egyforma átmentési technika, a sikeresség egyaránt közös tulajdonságuk. Nincs olyan ország errefelé, amelyben a nómenklatúra felső szegmense ne került volna többé-kevésbé megint meghatározó (közéleti, gazdasági, média és kulturális) pozíciókba, ami azért históriai brancs-teljesítmény. „Tetszettek volna forradalmat csinálni”, mondta az emiatt berzenkedőknek egykor Antal József, de hát nem tetszettek. Még a régió egyetlen „forradalmát” is az ottani nómenklatúra időben eszmélő része (Romániában, a Securitate) csinálta. (Némi külső rásegítéssel, ám ez most mindegy). 

A nómenklatúra-brancs pontos története ezzel együtt korántsem fekete-fehér. Mindenki nem lehetett átmentő. Gorbacsov, Jelcin, Putyin, Hodorkovszkij (Komszomol!) egyaránt a szovjet felső-nómenklatúra részei voltak, mégis micsoda eltérő sorsok és életutak! Nálunk elég Pozsgay Imre, Biszku Béla,Grósz Károly, Gyurcsány Ferenc nevét kimondani, és a leegyszerűsítések máris semmivé foszlanak. Szembetűnő továbbá, hogy a kommunista pártok egykori - biológiailag is lecsengő - prominensei helyett mindenütt főleg a második, vonal, s még inkább ifjúsági szervezeteik figurái nyomultak előtérbe. Az ósdi elvtársak visszahúzódtak komfortzónájukba, s jött a saját zseb ideológiájú KISZ-vezetői sereg.    


A jövő történészei nyilván kellő távolságból nyúlnak majd ehhez a témához, de mi még kortársak vagyunk. Magyarországon momentán az látszik, hogy hosszabb - demokratikus - hatalmi kényszerpihenő után a régi-új figurák mintha már megint „a spájzban” lennének. Hiszen az elmúlt évtizedekben a nómenklatúra nem csupán egy generációnyi előnyt mentett át, hanem stabilan biztosította és folyamatosan működteti azokat a - politikai, gazdasági, média- és kulturális profilú - hálózatokat, amelyek következtében informális hatalma is generációkon átívelő maradt.

Még ma is a nómenklatúrához való viszonyulás strukturálja az ellenzéki térfelet leginkább. Sokat emlegetett „összefogási kényszerük” ezt a törésvonalat akarja – a remélt hatalomváltásig – betemetni. Bonyolítja a helyzetet, hogy ma három pártban is jelen vannak a nómenklatúra felső szegmensének figurái. Az erősödő DK-ban legfelsőbb szinten, a kivérző MSZP-ben a súlytalan elnökség mögött, a Momentumban pedig az egyes vezetők családi hátterében.

E bonyolult helyzetet persze leegyszerűsíti, hogy a nómenklatúrának újra Gyurcsány az aktuális Messiása, márpedig az ő lépései hosszú évek óta kiszámíthatóak. (Megérne pár misét az is, hogy akiknek pedig elementáris érdekük lenne, mégse képesek kiszámítani.)   

Szinte királyi helyzetben van a szocialistákkal szemben. Még azt is eljátszhatja velük, hogy 2020-ig nem érdemes az MSZP-t túlgyengítenie, nehogy aztán szavazói otthon maradjanak. Kifizetődőbb kvázi-szatellit állapotban tartani őket, amelyben lényegét tekintve már ma is vannak, s amelyből 2020 után úgysincs más "kiút", mint az ő bendője. (Avagy a március 14-ei kongresszuson esetleg kiderülhet, van-e még ez ügyben némi ellenszegülési potenciál némely szocialistában?)

Nehezebb falat neki a Momentum. Nekik nincsen még vastag politikai múltjuk, szavazótáboruk fiatal, következésképp nem a korosabbak tapasztalatával néznek Gyurcsányra. Aligha véletlen, hogy a DK jó ideje már éppen a fiatalabb generációkat udvarolná körül second hand eredetiségű internetes cserkész-technikáival, hogy ezáltal ne csupán saját öregecske derékhadú pártját frissítgesse, de ellenzéki riválisát se erősítse.

Ami pedig a többi ellenzéki pártot illeti, aki akar, mehet, de jobban teszi, ha jön a reménybeli nagy „gyűjtőpártba”.

Egyszerű, kétbites üzenet.    

Nehogy pillanatig is kétséges legyen már, ki az úr a spájzban.

 

(Kép forrása itt.)