A Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) vezetősége leváltotta Pedro Sánchez főtitkárt, mondván, hogy Sánchez akaratuk ellenére titokban együttműködött a radikálisabb balpárttal, a Podemossal. De még nagyobb bűne, hogy ellenezte a néppárti (PP) Mariano Rajoy kormányra kerülését, ami csakis a szocialisták parlamenti voksaival jöhetett össze. Sánchez többedmagával kivonta magát a szavazásból, megsértette a frakciófegyelmet, Sánchez mehet.

(A PSOE kampányplakátja Pedro Sánchez főtitkárral.)


Épp csak az a bökkenő, hogy a vezetőségen kívül szinte senki sem akarta Rajoy megsegítését: a tagság 80 százaléka a főtitkár álláspontját támogatta. De a nép szava arrafelé sem nyom túl sokat a latban, a vezetőség mindig jobban tudja, merre van előre, le a Podemossal, jöjjön Rajoy, éljen a frakciófegyelem.

Ám az ibériai fejlemény csupán egyik részlete annak a nagy európai szcénának, amely a szocialisták színpadán folyik. Nehéz szemet hunyni afelett, hogy az európai szociáldemokráciát súlytalan figurák uralják, nemcsak a hajdani elődökhöz (Willy Brandt, Helmut Schmidt, Olof Palme, Bruno Kreisky) képest, hanem akár a közelmúlt náluk egy nagyságrenddel kisebb fajsúlyú vezetőihez mérve is. A mai szocdemeknek nincs korszerű válaszuk a jelen kihívásaira, kilúgozódott belőlük mindenfajta társadalomkritikai érzékenység, politikailag pedig nélkülözik a hatásos, vonzó innovációt. Véletlen volna, hogy bázisuk szerte a kontinensen vészesen elöregedőben van, s a fiatalabb korosztályok a radikálisabb irányzatokhoz húznak?

A spanyol párt lejtője ily módon egyáltalán nem kivétel, ellenkezőleg, illeszkedik az európai trendhez, amelyhez többek közt a magyar szocialisták is odatapadnak. Mi több, régiónk szocdem pártjai még nyugati kollégáiknál is sanyarúbb helyzetűek. Lengyelországban a baloldal hosszú időre kigolyózta magát a hatalomra esélyes pártok köréből, s lényegét tekintve ezt az utat járják a magyar szocialisták is. A különbség éppen akkora, amennyivel Kádár János egykori rendszere különbözött Gomulka és Gierek szisztémájától. Nálunk még mindig van nosztalgia, náluk nincs.

Az MSZP persze mindent megtesz azért, hogy relatív előnyét egy-kettőre ledolgozza. Miközben a spanyol Sánchez azon töri a fejét, hogy a bázis igényeihez alkalmazkodva, miként nyithatna a baloldali Podemos felé, Molnár Gyula, az MSZP elnöke jobbra, a liberális Demokratikus Koalíció felé kacsingat. Gyurcsány Ferenccel hozná össze a szocialistákat, aki pedig pár éve épp az MSZP-ből harapott ki egy jókora darabot, miután hatéves kormányfői és pártelnöki működésével tartósan amortizálta a szocialista pártot. Molnár most mégis vele bútorozna össze, fittyet hányva arra, mit gondol erről a maradék tagság, a fogyatkozó bázis véleményéről már nem is beszélve. Molnárt ugyanakkor nem fenyegeti Sánchez kolléga sorsa, őt nemigen fogják elbocsájtani, hiszen a vezetőség épp erre a közeledésre szemelte ki őt. Merthogy manapság az a főokosság, úgy szól az ellenzéki mantra, hogy a kormányváltó demokratikus fordulatért mindenkinek össze kellene fognia - szinte mindenkivel.

Nem érdekes, van-e mérhető társadalmi igény az összefogó pártok, pártocskák iránt, hiszen a megváltás sokadik „sikeres” receptjét ezúttal is a lebegő értelmiségiek írják elő. Ők aztán magától értetődően házasítanék össze a még mindig létező kádárista nosztalgiát a neoliberálissá okosodott, kb. ezer támogatóval (se) bíró Bokros Lajossal, hogy csak az ellenzéki érzületek két pólusát mondjam.  

Miért nem akad, hol van egy józan udvari bolond a szocialisták vészesen apadó holdudvarában, aki megkérdené Molnárt: nem kellene előbb egy kicsit matekozni, Gyula?

Egymással is hadban álló gyengékből csinálnál „népfrontos” szövetséget? Száradó szalmaszálakból szeretnél kötelet fonni?