Antall József, a kommunista diktatúra bukása utáni első szabadon választott országgyűlés 5. ülésnapján a következőket mondta:

„Vannak honfitársaink közt olyanok, akik még alig-alig fogták fel, mert aligha foghatták fel körülményeik folytán, hogy ütött a nagy változás órája, hogy Magyarországon forradalom zajlott le, amely ha követel is még lemondást és türelmet, mégis mindnyájunk számára az emberi jogok teljeskörű szabadságát hozza el, az egyéni és nemzeti méltóság helyreállítását, a tehetség és a jobbra törekvés kibontakozását ígéri, és véget vet a kettős nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazságok négy évtizedes országlásának. Itt vannak azok a honfitársaink is, akik átérezték a közelmúlt eseményeinek jelentőségét, akik cselekvő részesei voltak az elmúlt két esztendő békés forradalmának, de ha hisznek is benne, olykor lassúnak, tétovának érezték. A békés forradalomhoz belátásra volt szükség, a hatalom és az ellenzék együttes igyekezetére, a végletek elkerülésében. Tisztelt Ház! Ami az elmúlt két évben történt, ez páratlan a mai történelmünkben, de egész Európa történetében sem akad sok párja. Rendkívüli tudatossággal és keménységgel, mégis egyetlen csepp vér ontása nélkül vittünk végbe egy forradalmat, úttörőként és példaként egész térségünk számára. S ezt így tartja számon a világ.”

Vajon hol van akkor az igazság? Volt forradalom, vagy nem volt forradalom? Érdekes módon a manapság az önmagát kritikai értelmiségiként meghatározó liberális, nemzetközi értelmiség hazai tagozatának két fő képviselője, Konrád György és Szelényi Iván hasonlóan vélekedett. „Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban” című esszéjükben 1992-ben megállapították: „Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a közelmúlt változásait a lassúbb és csendesebb »alulról jövő forradalom« készítette elő, amely az 1960-as évek óta fokozatosan aláásta a kommunista rendszert. A hirtelen politizálódott és radikálissá vált magyar értelmiség napjainkban gyakran türelmetlen a társadalom vagy a »tömegek« értetlensége miatt. Az újonnan megalakult politikai mozgalmak vagy pártok valóban sűrűn szembetalálják magukat az emberek fenntartásaival, sőt a teljes közönnyel is.”


1989 valóban a csodák éve volt. A legelvetemültebb kommunistákon kívül senki nem tagadhatta le, hogy egy nagy pillanatát éli a nemzet. 1990-ben azonban mindenki érezte, hogy most már nem babra megy a játék. Munkanélküliség, szegénység, infláció, egész iparágak megszűnése fenyegette az embereket. Ugyanakkor új lehetőségek is nyíltak. Valóban forradalmi változások rázták meg egész Közép-Európát.

Két út nyílt meg. Az egyik a teljes beolvadás, a helyi, nemzeti érdekek és sajátosságok semmibevételén alapuló, „nyílt társadalom” kiépítése lett volna. Beolvadás a Nagy Nyugati Masszába. Ahol „ugyanaz a szar van”, és a kis különbségek ellenére a Big Mac mindenhol Big Mac, ahogyan a Ponyvaregényben megállapították. A közép-európai forradalmak fő jellegzetessége tehát a nemzeti vonatkozás volt, és azt a nyugati elit „értetlenül” és „büszke elvakultsággal fogadta”. Vajon ez nem ugyanaz az értetlenség volt, amelyet a nyugati elit hazai képviselői fordított irányból érzékeltek?

Volt azonban még egy fontos vonása ezeknek a forradalmaknak. Az tudniillik, amit Antall így fogalmazott meg: „véget vet a kettős nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazságok négy évtizedes országlásának”. A szovjet birodalom ugyanis a fegyveres erőn túl elsősorban a nyelv leuralására alapult. Egy olyan virtuális világ volt ez, amely nem tükrözte a valóságot, az ember valódi vágyait, álmait és törekvéseit. Az 1989-es forradalmi változástól tehát azt is várta mindenki, hogy a marxista bikkfanyelv és a szocialista reformközgazdászok halandzsája helyett őszinte szavakat kapjanak.

Erre azonban további éveket, sőt, két évtizedet kellett várni. Az az Európa ugyanis, ami Antall és Nyugatra tekintő politikustársai fejében élt, már régóta kisebbségbe szorult a saját hazájában. Helyére éppúgy baloldali képzeteken alapuló virtuális valóság lépett, amelyet az erősen érdekvezérelt és egyívású sajtó képviselt. (Vajon véletlen-e, hogy a „független újságíró” és a „függetlenített párttitkár” alakja hovatovább egybemosódik?). Ezt egészíti ki a demokráciát egyre szűkebb keretek közé szorító „jurisztokrácia”, vagyis a jogászuralom. Nálunk ezt 1990-1994 között az Alkotmánybíróság stratégiai döntései mutatták meg, amelyekben elutasították a tulajdonviszonyok helyreállítását és az igazságtételt.

Magyarországon és Közép-Európában tehát a valóságért, a valóságértelmezésért folyt a harc. Ha 1989-1990 forradalmi változásokat hozott, akkor az azóta zajló, sokak szerint hideg polgárháború valójában szabadságharc. Egy szabadságharc, amelyben a gazdasági és politikai önrendelkezés mellett azért is küzdünk, hogy saját magunk mesélhessük el a saját történetünket. Egyszerűbben szólva: hogy ki mondja meg, hogy mi legyen – hogy mi van. A magyar választók gyülekezete, vagy pedig a nemzetek feletti programmal rendelkező NGO-k, médiaholdingok, járadékvadász pénzügyi befektetők. Még jobban leegyszerűsítve: tankok helyett nem akartunk bankokat magunk fölé.

Az első szabadon választott Országgyűlés megnyitása harminc évvel ezelőtt azt jelentette, hogy a politika – vagyis közös ügyeink intézése – visszanyerheti értelmét, és lehetőségünk nyílik kézbe venni a saját sorsunkat, és megírni a XXI. századi magyar történetet.

 

(Kép forrása: MTI/ Kovács Attila)