Bónuszként még Mekka irányára utaló jelzéseket is elhelyezne a lelkésznő, hogy minél otthonosabban érezhessék magukat a muzulmánok a rendeltetését tekintve evangélikus templomban. Elmebaj a köbön? Nem. A svéd valóság.


Elöljáróban talán érdemes néhány szóban bemutatnunk a püspökasszonyt. Eva Brunne 1954-ben született, 1978-ban szentelték pappá, majd 2006-ban püspökké. Ő az első vállaltan leszbikus evangélikus püspök, aki regisztrált párkapcsolatban él egy szintén az evangélikus egyház kötelékében álló lelkésznővel – a pár egy fiúgyermeket nevel. Ráadásul a Svéd Egyház meg is áldotta homoszexuális „frigyet”. Ugyanakkor sokatmondó az is, hogy mikor Brunne-t Stockholm püspökévé szentelték, számos protestáns egyházi vezető visszamondta a ceremónián való részvételét. Többek között a canterburyi érsek, az észt, a lett, és a litván evangélikus egyházak képviselői, sőt a Lutheránus Világszövetség sem vett részt az eseményen. Fentiek távolmaradásukkal nyilvánvalóan egyet nem értésüket fejezték ki egy homoszexuális kapcsolatban élő személy püspökké szentelésével kapcsolatban.

Na de térjünk vissza a püspökasszony eredeti tervéhez, mellyel kvázi kereszténytelenítené (ahogy az angol műszó is leírja: to dechristianize) saját templomát. Nyilvánvalóan ez a cselekedet is szépen illeszkedik abba a liberális manírba, mely az egész világ számára a liberálisok önnön jóságukat és másokkal szembeni toleranciájukat próbálják minél erőteljesebben hirdetni. Hiszen, mint tudjuk egy liberálisnak annál jobban „fáj” egy adott vélt, vagy valós kisebbség „elnyomott” helyzete, minél messzebb esik az tőle, akár kulturális, akár földrajzi értelemben. Brunne asszonynak is mérhetetlenül fáj a migránsválság, ezért ő megértően fordul a többségében muszlim hitű bevándorlók felé és mit sem törődve saját híveinek érzékenységével mecsetet kreál saját templomából.

(Egy Svédországba igyekvő migráns üzenete.)

Természetesen fontos a tolerancia, keresztényként nincs is más lehetőségünk, mint megértéssel fordulni minden embertársunk felé, de ne felejtsük el, hogy a tolerancia egy kétirányú gesztus. És bármennyire is kiterjedt a fantáziánk, azért azt igen nehezen tudjuk elképzelni, hogy Irakban, Szíriában vagy bárhol máshol a Közel-Keleten a tolerancia jegyében egyszer csak úgy dönt egy imám, hogy keresztet applikál a mecsete tetejére és megmutatja az elnyomástól szenvedő keresztényeknek, hogy merre van Róma.

Sajnos nem ez történik a muszlim világban, hanem éppen az ellenkezője. Távol álljon tőlünk, hogy az egész muzulmán világot egy kalap alá vegyük az Iszlám Állammal, de amellett mégsem lehet szó nélkül elmenni, hogy az IS éppen az iszlám nevében kínozza és végzi ki az arab világ keresztényeit. Aznap, mikor a derék és toleráns püspökasszony meghirdette az „all are welcome” politikáját, éppen 12 keresztényt végeztek ki brutális módszerekkel pusztán azért, mert nem voltak hajlandóak Jézust megtagadni. Barbár, embertelen módon kínozták és ölték meg az ártatlan embereket. Egy tizenkét fős keresztény csoportot próbáltak az iszlám szélsőségesek arra kényszeríteni, hogy tagadják meg a kereszténységüket és térjenek „vissza” a muszlim hitre. A csoport vezetőjét úgy próbálták rávenni Krisztus megtagadására, hogy 12 éves fiának az ujjbegyeit egyenként vágták le, az apa ennek ellenére ragaszkodott hitéhez, ezért őt, a kisfiát és további három férfit keresztre feszítettek. A csoport nyolc nő tagját kivégzésük előtt megerőszakolták, majd lefejezték őket. Mindannyian a kereszténység mártírjaivá váltak, azzal, hogy nem tagadták meg hitüket és ezzel vállalták a kínzásokat és a halált. Sajnos ez a példa nem kirívó az IS rémtettei között, hiszen mindennaposak azok a hírek, melyek arról számolnak be, hogy tömegesen és brutálisan végeznek ki közel-keleti keresztényeket pusztán a hitük miatt – lefejezéssel, keresztre feszítéssel, élve elégetéssel és vízbefojtással (az ártatlan, védtelen embereket egy ketrecbe zárják, majd a tenger mélyére engedik).

Persze nyilván lehet a fenti esetekre mondani, hogy azokat szélsőségesek követték el és az iszlám önmagában nem ilyen. De azt azért érdemes figyelembe venni, hogy még a legbékésebb muzulmánok is minimum felháborodnának azon, hogy a progresszív svéd lutheránusok leszbikusokat „szentelnek” pappá, sőt püspökké – hiszen, mint tudjuk a kalifátusban nincsen Pride. Európának, azon belül is főleg a svédeknek ideje lenne tudomásul venniük, hogy a megértés és a tolerancia kultuszának is vannak határai. Először talán a saját legszűkebb közösségünk érdekeit kellene szem előtt tartanunk, aztán a szélesebb értelemben vett – protestánsok esetében – gyülekezetünkét, majd a nemzetünkét, ezek után következik Európa és amennyiben az előbbieknél mindent rendben találtunk jöhet az egész világ. A tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy nemhogy Európa, de még az európai nemzetek sem mind találják a saját identitásukat (lehet, hogy annyira elvesztették azt, hogy már nem is tudják, hogy hol keressék). Ezért elsősorban azt kellene átgondolnia a svédeknek és mindenkinek Európában, hogy jelent-e még bármit számukra/számunkra a zsidó-keresztény hagyományokon nyugvó Európa eszménye, ami megérdemli, hogy megvédjük, vagy az egészet el kell felejteni és a templomokon lévő kereszteket félholdra, a leszbikus püspököket pedig imámokra cserélni?