A német szakkönyvek slágerlistáit már a kettővel előző válság óta a pénzügyi crash-ről szóló könyvek vezetik. Ezek egyik kedvenc témája az euró sorsa. A guruk a világvége szcenáriók mellett — jó pénzért — saját befektetési tanácsaikat is megosztják a megtakarításáért aggódó polgárral. Az aggódás jogos.

Az euró ugyanis egy hibás félkész termék. Eredetileg csak a fejlett és versenyképes északi tagországokra találták ki, amelyek egy ilyen erős közös valuta mellett is versenyképesek. Olaszország és Görögország csatlakozásával azonban a “francia felügyelet alatti európai német márka” a délieknek túl erőssé vált. A megszorításokat probléma megoldását elhalasztották, és a gyengébb ellenállás irányába mentek.

A mostani válság lényege pont abban rejlik, hogy az Európai Központi Bank (EKB) minden írott és íratlan szabályt áthágva elérte kapacitásának határait. Most az EU-n a sor. Mario Draghi 2012-es “Bármibe is kerül!” mondata óta legkevesebb €3,000 milliárdot pumpáltak az eurózóna országaiba, ám az eredményt jóindulattal is csak szerénynek lehet nevezni. Mármint a gazdaságit. Őszintébb pillanataikban a brüsszeli politikusok ugyanis elmondják, hogy “ez az ára Európa egységének”, vagyis Matteo Salvini és Marine Le Pen hatalomtól való távoltartásának. Ők ugyanis kivinnék országaikat az örök adósok mókuskerekéből, és akkor az euró kártyavár hamarabb omlana össze.

Mire lesz elég?


A koronavírus-járvány és annak gazdasági következményei jól mutatják a tagországok közötti különbségeket. A mostanáig fegyelmezett költségvetési politikát folytató északiak rengeteg pénzt pumpálnak saját gazdaságaikba. A már most is adósságban úszó déliek erre csak korlátozottan képesek.

Az fel sem vetődik, hogy az olaszok vagy a franciák adják el egyenként 2,500 tonna körüli nemzeti aranytartalékukat, és abból szanálják gazdaságukat. Unorthodox német közgazdászok felvetik, hogy Berlin vegye meg az olasz és francia aranyat papírpénzért (euróért), amit a déliek postafordultával küldhetnének is vissza, hiteltörlesztésre.

Egy másik ötlet szerint a jellemzően bérlakásban élő átlagnémetnél, -osztráknál és -hollandnál vagyonosabb, öröklakásban élő délieknél is be kéne vezetni az ingatlanadót. De az sem tett jót a sokszor hivatkozott európai szolidaritásnak, mikor a minap kiderült, hogy egy átlag olasz 32 évet dolgozik, míg egy német 39-et, egy holland pedig 41-et.

Ehelyett most ismét az EKB bankópréseit járatják turbóra. A már futó APP  kötvényvásárlási program havi €20 (évi €240) milliárdja mellé a márciusban elfogadott PEPP (Pandemic Emergency Purchase Programme) €750 milliárdos keretét újabb €600 milliárddal egészítik ki (összesen €1,350 milliárd). Brüsszel áprilisban elfogadott egy €540 milliárdos programot is, amit a Next Generation EU €500 + €250 milliárdja fejelne meg (vagyis €750 milliárd). Csak az elmúlt három hónapban annyi pénzről (€2,880 milliárd) döntöttek, mint amit az EKB 2015 óta válságkezelésre fordított. És még nincsen vége, az EP ugyanis csak a Next Generation EU programra €2,000 milliárdot szánna.

A hatás elenyésző, és a PEPP példája mutatja, hogy olyan, mint a drogé. Az egyre nagyobb dózisoknak egyre kisebb a hatása. A márciusi dózis után jött a júniusi, és nem kizárt, hogy ősszel még többre lesz szükség.

A német crash-guruk legújabb könyvei az 1929-es nagy recesszióhoz vezető eseményekkel vonnak — nyilván sántító — párhuzamot. A hasonlóság mégis ijesztő: az 1920-as években a Birodalmi Bank az EKB-hoz hasonló mértékben növelte a forgalomban lévő pénz mennyiségét, ami akkor hiperinflációhoz vezetett. Utóbbi most még elmaradt, de az exponenciálisan növekvő adósság biztos nem vezet jóra.

Miért nézik el az EKB adósságorgiáját és a költségvetés finanszírozását tiltó uniós szerződések megszegését? A föderális Európai Egyesült Államok létrehozásának eszközét látják benne, amivel persze az érintett spekulánsok, politikusok és cégek is jól járnak. Egy gyöngyszem: az EU Bírósága 2018-ban azért találta jogszerűnek az EKB már akkor is galaktikus méretű kötvényvásárlási programját, mivel annak volumene igazodott az eurózóna országok GDP-arányához. Ezeket a szabályokat azonban a járványra való hivatkozással pont most lazítottak fel.

A közös adósságot új európai adókból szeretnék finanszírozni, ahogyan azt korábban Soros György is javasolta. Az ügyben mégis rejlik potenciál. Egy valóban egyszeri uniós hitelfelvétel esetén a hazánknak szánt €7 milliárd olyan “talált pénz” lenne, ami a magyar kormány által is osztott uniós célok mentén szolgálná országunk modernizációját. A pénzt ugyanis digitalizációra, a CO2-semleges energiatermelés és közlekedés fejlesztésére, az egészségügy modernizációjára, valamint a versenyképesség javítására adnák. A kontraszt: a spanyol baloldali kormány az alapjövedelmet fizetné belőle.

2010 óta a polgári kormányzás az északi országokhoz hasonló, fegyelmezett költségvetési politikájával kivezette az országot az adósságcsapdából és példa nélküli gazdasági növekedést indított el. Ehhez a patrióta gazdaságpolitika mellett a nemzeti valuta is kellett. A forint mint a pénzügyi és gazdasági önrendelkezés eszköze most megvéd minket attól, hogy az Európai Birodalmi Bankká váló EKB adósságspirálja magával rántsa az országot. Drukkoljunk az eurónak, és a biztos szárazföldről integessünk a kifutó Titanicnak, remélve, hogy nem ütközik jéghegynek.

 

(Kép forrása: itt.)