Az Index kapcsán sokadszorra adják elő itthon és a nemzetközi balliberális “civil-“ és médiavilágban a hattyú halálát. Pedig a képlet egyszerű: a XX. századi hírportál oligarcha tulajdonosai dobták őket üzleti modellje kifutott, a szerkesztőség nem fogadott el kormányzati hirdetéseket, és a XXI. századba átvezető új modellre is nemet mondtak. A kormánypártisággal aligha vádolható tulajdonosnak az átszervezési terv kiszivárogtatása és elutasítása után nem maradt más választása, mint kirúgni a főszerkesztőt, akit a szerkesztőség zöme követett.


Az elbocsátott főszerkesztő kiszivárgott híváslistái azt sugallják, hogy a balliberális ellenzék politikusai és — egyébként az adományozókért folytatott versenyfutásban — vetélytárs médiumok az Index önfelszámolásában voltak érdekeltek. Előbbiek végre “sikerként” jelenthetik Brüsszelnek a “médiaszabadság lábbal tiprását”, ami jó hivatkozási alap lesz ősszel a jogállamiságainak csúfolt boszorkányüldözés vitájában. A rivális médiumok pedig még jobban kongathatják a vészharangot és kérhetnek több adományt.

A magyar médiapiac köszöni, jól van. Nem jobb és nem is rosszabb, mint más nyugati országban. Annyi történt, hogy az indexesek is beállnak a Simicska-árvák sorába és a sokadik újonnan alapított ellenzéki internetes oldalon járhatják körbe köldöküket hirdethetik saját “nagyszerűségüket”. Az olvasók pedig az előrerágott vélemény helyett elkezdhetnek gondolkodni.

A média mindenhol átalakulóban van. A megmondóemberek helyét átveszik a közösségi oldalak és a common sense. Pont Hollywood, a Wall Street és a Szilícium-völgy jól védett villáiban lakó milliárdosai féltik valóságértelmezési monopóliumukat az általuk felpaprikázott osztályöntudatra ébredő szegényektől.

A New York Times véleményrovatának vezetője azért állt fel, mert a szerkesztőség nem engedte lehozni egy republikánus szenátornak a hadsereg belföldi bevetését szorgalmazó véleménycikkét. Jó kommunista manírban ezer újságíró “határolódott el” — no, nem az első alkotmány kiegészítésben garantált szólásszabadság megsértésétől — hanem az amellett kiálló szerkesztőtől.

Nem csoda, ha a liberálisok az elszabadult jakobinus csőcselék utca véleményterrorjáról beszélnek, ahol már bőven elég, ha a politikai korrektség hivatkozási alapjává tett kisebbségek prominens tagjai az övékétől eltérő vélemények által máris “fenyegetve” érzik magukat. Az elit véleményének és észérveinek helyét átveszi a többség “életérzése”, amivel nem lehet vitatkozni.

Európában sem jobb a helyzet. Konzervatív politikusok őszinte pillanataikban kulturális ellenforradalmat sürgetnek, mert mindenhol az 1968-asok és tanítványaik ülnek a tanszékvezetői, főszerkesztői és parlamenti székekben, és kiszorítják a nem balliberális más véleményeket.

Az Elbától keletre az emberek mindig is a sorok között olvasnak, ezért sincsen értelme propagandáról beszélni. A propaganda mint vád szajkózása a saját hatalmi struktúráknak való kiszolgáltatottságot és megfelelést takarja. Mint amikor az Al Jazeera “aggódott” a magyar sajtószabadságért.

A túlságosan hamar elhunyt Udo Ulfkotte könyvéből pedig azt tudhattuk meg, hogy Nyugaton az újságírókat vásárolják meg, így ők maguktól is azt fogják írni, amit elvárnak tőlük. Máskülönben megbélyegzik őket és fekete listákra kerülnek. A német média “függetlenségének” csúcsa az volt, amikor a Spiegel és a Süddeutsche Zeitung — pont a tavalyi EP-választás előtt, mikor máskor — hozta le az Ibiza-videót és forgatta fel ezzel az osztrák belpolitikát.

A médiára is ugyanaz igaz, mint a többi érzékeny társadalmi alrendszerre: az unión belül vagy mérjünk egyforma mércével és állítsuk pellengérre a nyugati tagországok torz médiastruktúráját is, vagy kerüljön ki ez is az Európai Parlament és Bizottság írott és íratlan hatásköréből.

 

(Kép forrása: itt.)