Szeretjük elfelejteni, de a Balkán – mint évszázadok óta mindig – ma is egy puskaporos hordó, ahol népek, népcsoportok, vallások nyelvek csapnak össze, hol „békésen”, tehát csak a szavak szintjén, hol pedig erőszakkal, sőt fegyverrel.

A legutóbbi szerbiai eseményekkel kapcsolatban erős déjà vu érzés vehet erőt a külső megfigyelőn. Láttunk már ilyet. Láttuk már, hogy az utcai megmozdulások felölelik a politikai paletta teljes skáláját, összefog a szélsőjobb és a szélsőbal; kibékíthetetlen ideológiai ellenfelek verik szoros egyetértésben a rendőröket és mindannyian a hatalom, a kormány távozását követelik, anélkül hogy bármi támpontot adnának a hogyan tovább kérdésére. A járványügyi korlátozások bevezetése, minden bizonnyal, ürügy csupán.

Az is jól látható, hogy a felforgatás azokban az országokban talál követőkre, melyek – születésüktől fogva – instabilak. Azokban, melyeknek határai, nemzeti összetétele vitatott, történelme – és itt most az állam történetére gondolok – rövid és különböző nagyhatalmi tárgyalások révén jöttek létre. Ezek az országok a nemzetté válás kínjaival néznek szembe ez pedig igencsak hosszú, a történelmi tapasztalatok alapján több százéves feladat. A rendezetlen problémák, a hamu alatt parázsként izzó etnikai, vallási, nyelvi feszültségek megágyaznak a külső beavatkozás sikerének. Lehet a zavarosban halászni. A kétes helyzet lehetővé teszi a beavatkozásokat olyan külső erők részéről, melyeknek egyébként semmi köze az adott országhoz, viszont nagy élvezettel rabolnák ki, miközben még abszurd társadalmi kísérleteik terepévé is tennék.

Erőszakos kormányellenes tüntetés a szerb fővárosban.


Az első feladat a céljaik eléréséhez, az általános bizonytalanságot kihasználva, az erőszak légkörének megteremtése. Ehhez a legkézenfekvőbb választás a különböző, szélsőjobb és szélsőbal szervezetek egyidejű, egymással párhuzamos felhasználása. Ők adhatják a gyutacsot a bomba felrobbantásához. Ám azok, akik ki akarják használni ezeket, a tigrisen lovagolnak; aminek ritkán van jó vége.

Emlékezzünk csak ezen erők legnagyobb „sikerére” Ukrajnára. Az agresszív szélsőjobboldal bevonása a kormánybuktatásba szörnyű következményekkel járt. Az „eredmények” ismertek. Ukrajna elveszítette keleti területeinek egy részét és ezzel együtt majdnem a teljes nehéziparát. Elveszítette a Krímet, bizonytalanná és ellenségessé tette a nemzetiségeit, minden szomszédjával vitája van, gazdasága romokban. Az ország a nagyhatalmak és az általuk mozgatott oligarchák játékterévé vált, miközben a lakosság nagy része, szó szerint nyomorog. Ennek oka pedig – többek között – a szélsőjobboldali ukrán nacionalisták szerepében keresendő, akik hervadhatatlan érdemeket szereztek az ún. Majdan-forradalomban, ezért be kellett vonni őket az utána következő idők kormányzásába is, annak minden elvi, ideológiai és gyakorlati következményével együtt.

Ugyan ezen helyzet kialakulásával fenyegetnek a szerbiai események is. A csetnik gyökerekkel rendelkező, szélsőséges nacionalisták nem ismerik el Szerbia jelenlegi határait, nem csak Koszovóban, hanem máshol sem, céljuk – minden lehetetlenség ellenére – az etnikailag homogén Nagy-Szerbia létrehozása, mellyel gyakorlatilag az összes szomszédjukat magukra uszítják. Hatalomra, vagy csak a hatalom közelébe kerülésük, kiszámíthatóan vezetne olyan, akár fegyveres konfliktusokhoz, melyeket már láttunk a ’90-es években.

Ebben a helyzetben roppant elgondolkodtató a felforgatás elvi és ideológiai ingatagsága. Ugye azt láttuk, hogy Ukrajna esetében az ürügy az ország „távolodása” volt az EU-tól. A nemzetközi libsizmus propagandája szerint az ország „modernizációja”, „felzárkóztatása” egyedül és kizárólag az európai integrációban teljesedhet ki és minél nagyobb távolságot kell tartania Oroszországtól, amely – jobb híján – újra mumussá vált, felébresztendő a hidegháború legszebb éveit. Most viszont azt látjuk, hogy miután Szerbia az EU-csatlakozást jelölte ki stratégiai célként, ugyanezek az erők magától érthetődő könnyedséggel használják fel az EU-ellenes erőket céljaikhoz. A szerb nacionalisták ugyanis az ország csatlakozásának legnagyobb akadályai. Mindaddig, amíg Szerbia nem egyezik ki, nem köt békét a környező országokkal addig biztosan nem csatlakozhat az EU-hoz. Márpedig, ha rajtuk múlik, ez a kiegyezés nem fog megtörténni.

A felforgatásban érdekelt erők úgy lépnek át saját elveiken, mintha mi sem történt volna. Ezek az elvek, csak az EU-parlamentben folyó szájtépés idején fontosak, azon kívül, azon túl már – mint látjuk – annál kevésbé. A szélsőjobb és a szélsőbal gyakorlati összefogása nem zavar senkit a haladás erőinél, ha napi politikai érdekeik úgy diktálják. Érdemes figyelni Szerbiára.

 

(Kép forrása: itt.)