A görög távozás esélyét a hamarosan kezdődő rigai csúcstalálkozó után talán némileg tisztábban latolgathatjuk majd. Ha az uniós vezetők Rigában rá tudják kényszeríteni Alexisz Cipraszt, hogy felpörgesse az állami vagyon privatizációját, puhulhatnak a görögöknek nyújtott hitelkonstrukciók, de ha nem, akkor a kölcsönzők még inkább bekeményíthetnek, s ezzel tovább nőhet a távozás esélye. Értékes vagyonelemek: kikötők, repterek, vasutak, szerencsejáték-monopóliumok, telekommunikációs jogok stb. szerepelnek a privatizációs étlapon, s ezek elvileg még egy olyan csődközeli állam esetében is vonzóak lehetnének, mint amilyen jó ideje már Görögország. De csak elvileg. Gyakorlatilag Cipraszék egyáltalán nem szeretnék kiárusítani az állami vagyont, gazdaságfilozófiájuk merőben ellentétes az uniós akarattal. A gazdaságpolitikát azonban ez utóbbi diktálja, kérdés, hogy Cipraszék szociáldemokrata gazdaságfilozófiája és a EU neoliberális gazdaságpolitikája – akárcsak esetlegesen is – összeegyeztethető-e. Nem venném fix egyesre az igent. (Bár ha görögök távoznak, jelentős német hitelezői pénzek úszhatnak el. Neoliberális példa-statuálás vagy pénzvesztés? Komoly dilemma ez: a németekben ez csap most össze.)


Nagy-Britannia esetében korántsem erről van szó. Cameronék gazdaságfilozófiai felfogása nem ütközik az unióéval, mi több, annak éppen a londoni City az egyik eminens fellegvára. Ha igaz, hogy a politika koncentrált gazdaság, akkor ez azt is jelenti, hogy a mindenkori brit politika végső soron a City foglya. A brit politika persze egyébként sem egyértelműen EU-ellenes, a kilépést szorgalmazó párt éppenséggel rosszul szerepelt a minapi választásokon. A Munkáspárt döntő többsége a tagság mellett van, miként a skótok is, és a toryknál sem a távozást szorgalmazók vannak többségben, hozzávetőlegesen csupán egyharmaduk. Cameron maga is inkább reformokat sürgetné az EU-ban, és nem a kilépést. Reformokat, amelyek szerinte az Unió gazdasági hatékonyságát erősítenék, de eközben nem nyirbálnák tovább a nemzeti kompetenciákat és jogosítványokat.

(Kép forrása: The Guardian)

A briteknek mindig az Unió politikai egységesülésével akadt bajuk, legszívesebben ma is úgy hívnák az EU-t, ahogy régen: Közös Piacnak. Hallani sem akarnak a föderatív Európáról, sziget-öntudatuk ettől folyvást megóvta őket, mindig ellentmondtak a politikai uniót tervezgető német-francia politikusoknak. Hagyományosan szoros kötődésük az USA-hoz szintén ezt az ellenszegülést ösztökéli. Az USA tartósan éppen ebben a köztes állapotában szeretné tudni az EU-t: gazdasági nagyhatalomnak, de agyaglábú politikai „nagyhatalomnak”. Legyen megbízható szövetséges, de hogy konkurencia is? Azt nem. Egyes nyugati elemzők ki is mondják eme amerikai-brit érdekazonosságot: Nagy-Britannia az USA trójai falova az EU-ban.

Cameronék kiírhatják tehát a távozásról szóló népszavazást, de sok-sok érdek szól a maradásuk mellett.

És ha mégis elköszönnének – akár ők, akár a görögök – az minden érintettnek, más-más okokból ugyan, de elég fájdalmas lenne.