Minden oldal a maga szájíze szerint rezonál rájuk, eszükbe se jut, hogy a helyi értékén kezeljék ezeket a gyakran felületes, bár mindig célzatos minősítéseket. 

Bill Clinton a napokban határozottan és ellentmondást nem tűrően formált lesújtó félmondatot Magyarország és Lengyelország politikai állapotairól, amire a honi szekértáborok most is annak rendje-módja szerint reagáltak.

(Kép forrása: itt.) 

A kormányzó erő Soros György szócsövének minősítette Clintont, Sorost magát pedig olyan „háttérhatalomnak”, amelyet senki sehol sem választott meg, mégis mindenbe belekotyog.

Hát ez nem valami korszakalkotó felfedezés. 


Miért, ma már nem a Pénz a demokrácia legfontosabb formálója? A politika nem az ő formás szolgálóleánya?  Népiesebben kérdezve: nem a Pénz a kutya, s a politika a farok? Merthogy már elég régóta így van ez, és nincs hír arról, hogy a helyzet a napokban megváltozott volna. (Ne essék félreértés: a kérdés nem csupán a Demokrata Pártra, még csak nem is kizárólag Amerikára vonatkozik.)

Ráadásul egy kampány mindig tovább mélyíti ezt az eredendően is mély viszonyt. Márpedig Bill Clinton véleménye Hillary Clinton kampányában hangzott el, nem egy hűvös, tudományos konferencián, pro és kontra érvelések tisztázó kereszttüzében. 

Ettől persze Bill Clinton véleménye akár egyezhet is Soros Györgyével, s nyilván egyezik is. De azt mindketten pontosan tudják, hogy nem ez dönti el majd az elnökválasztás kimenetelét. Az amerikai választók túlnyomó többségének alighanem édes mindegy, éppen mit gondol rólunk Bill Clinton és Soros.   

Szóval nem voksszerző mondatocska volt ez, hanem célzatos.

Éppen ezt a célzatosságot ünnepelte benne az ellenzék (mínusz Jobbik). Tessék, a kormány már megint megkapta a magáét, ki tudja hányadik már ez a baljós fejlemény, hogy „nyugati csúcsfórumok” minősítik „putyininak”, a demokrácia tekintélyuralmi megcsúfolójának Orbán Viktort. (Mostanában mindenki Putyinra hasonlít, Erdogannal a nyugatiak valahogy ritkábban példálóznak... Arról nem beszélve, hogy Bill Clinton már nincs, Hillary Clinton pedig még nincs a csúcson, közte és a csúcs között egyelőre ott van még Trump... ) Minek kell Orbánnak annyira ugrálnia, most aztán hosszú időre megnézheti magát. És emiatt majd mi is megnézhetjük magunkat, csak győzzük reparálni az imázsunkat. Stb.

Az ellenzék tehát még mindig ott tart, hogy nyugati félmondatokat hívna segítségül a Fidesz leváltására. Saját gyengesége fordítottan arányos ezzel a vágyával: minél gyengébb, annál erősebb a vágya, hogy „majd a Nyugat”.

Még a szakmailag kvalifikáltabb véleményformálók sem átallják táplálni ezt az illúziót. Ők is megfeledkeznek arról, hogy egy-egy ország megítélése mindig több elemből tevődik össze.            

Leglátványosabb ezek közül a média által sugallt kép, de egyszersmind ez a legelfogultabb.

Kialakításában kulcsszerepet játszhatnak a rendszerint valamelyik irányba elfogult hazai források: nem egy esetben valójában honi szerzők mondják tollba a lesújtó vagy éppen felemelő sorokat. Tisztelet persze a még mindig létező kivételeknek, megérdemlik.  

Ennél már objektívebb kép, illetve államilag sokkal érdekelvűbb, hogy miként vélekednek erről vagy arról az országról a kormányzatok, s ezek hivatalosan is megfogalmazzák-e a véleményeiket, avagy azok a zárt ajtók mögött maradnak. (Erdogan megítélése kapcsán szinte zongorázni lehet a hivatalosság és a háttér ejnye-bejnyék közötti különbségeket.)

S végül az úgynevezett üzleti körök megítélése a leginkább elfogulatlan. Vagy ha tetszik, egy irányban nagyon is elfogult. Náluk csak egyetlen mérce létezik: megéri-e az adott országba befektetni. Csak az számít, megtérül-e. Ha igen, akkor túl tudják magukat tenni szinte mindenen.

Úgy fest, Magyarországon megéri.

Az országot éppen most minősítette fel a Fitch Ratings.

Az ellenzéknek ideje volna taktikát váltania, ha már stratégiája nincs.