Nálunk ennél jóval kevésbé poétikus dilemmák hatják át a mai közéletet. Aktuálpolitikai zajok törik meg a csöndet – fölöttébb árulkodóan. Miközben az elmúlt években a balliberális véleménybrókerek számos másként gondolkodóban szívesen fedezték föl a náci mételyt, immár azokat is magukhoz édesgetnék, kik pár éve még a Duna-parti áldozatok szoborcipőibe sercintettek.  

Hja, változnak az idők, s ehhez csupán az ökör nem igazodik.


Persze az ellenségem ellensége a barátom – ez se új szabály a politikában, csakhogy vannak (kellene, hogy legyenek) tabusított civilizációs határvonalak. Ha a zsidó, cigány és egyéb embertársaink holokaustja a történelem botránya volt – márpedig az volt –, akkor nem lehet elég hangosan tiltakozni, amikor Auschwitzot holmi pártpolitikai megfontolásból zárójelbe teszik. És a zárójel még rosszabb, mint a csönd, mert ezzel nem csupán megfeledkeznek a határvonalról, hanem felfüggesztik. Nyugodtan lépj csak át rajta, vagy bújj át alatta, ha az éppen aktuális politikai érdek így diktálja. És ha egyszer megteheted, miért ne tehetnéd meg többször is?  

Nem veszik észre: már egyetlen határsértéstől megreped az náci-ellenesség erkölcsi fundamentuma.

Ettől elvileg még ott marad a határ, csak gyakorlatilag már nem muszáj olyan komolyan venni. Úgymond létezhetnek helyzetek, mikor mindent felülírhatnak a magasabb szempontok.

Az, hogy a csiricsáré hazai ellenzék ehhez igazodik, aligha meglepetés. De hogy a nyugati balliberális főáram is sietve áldást adja erre, jól jelzi, mekkora a fejekben a baj. Eddig az volt az érvényes lemez, hogy a napnyugaton még a szélsőjobb is nyugatias, nincs abban egy csöpp zsidóellenesség se, ellenben a Lajtán túl minden hasonszőrű pártból csakúgy fröcsög az antiszemitizmus.

Azazhogy fröcsögött.  

De Timmermans úr most majd házhoz hozza a felmentő uniós pátenst, az aktuális PC-t.  Megnyugtatja magyar pártársait, tegyék csak nyugodtan, nem készül semmiféle brüsszeli ejnye-bejnye, s később se lesz utólagos felhánytorgatás, ha a sercintőkkel is létrejön a kézfogó. Hiszen a tavaszi EP-választások már vészesen közelednek, s ilyenkor gyorsan sorompóba lépnek a magasabb szempontok. Kell minden voks, tilos az elherdált szavazat, ezt a parancsot csattogja az EU-zászló, az se számít, hogy a szövetségesek kis idővel ezelőtt még égették, nemhogy lobogtatták volna az aranycsillagos uniós lobogót.

Finnyáskodás?

Eszetekbe ne jusson!

Elvtársak, a voksnak nincs szaga!

Politikailag most ez a korrekt.

Már az se fontos, hogy zsidó szervezetek jelesei a maguk részéről kissé azért aggódnak a frigy miatt. (Nyilván nem konzultáltak Timmermans úrral.) Ronald S. Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke a minap egyenesen odanyilatkozott, hogy a Jobbikra, mint szövetségre egyelőre alkalmatlan kitaszítottként kell tekinteni – no, de kit érdekel ez? Mitől is értené Lauder úr a magyar ellenzéki csíziót?

Bőven elég, ha az érintettek értik.

Talán ettől tűnik olybá a dolog, mintha a világ zsidóságának csakrája mostanában már nem New Yorkban lüktetne, még csak nem is Izraelben.

Hanem Budapesten, a Spinoza-házban.                  

(Kép forrása itt.)