Rajk László maga is nehézsúlyú kommunista volt. Több más bűncselekmény mellett között az ő nevéhez fűződik Pócspetri-ügy, a Magyar Közösség pere – ezen belül Donáth György kivégzése –, a civil társadalom intézményeinek betiltása, az Államvédelmi Osztály hizlalása, és a kékcédulás választások levezénylése.

("Pesti srácok")


Rajkot azonban saját elvtársai végezték ki, abban a teljesen eszeveszett, szürreális világban, ami a Szovjetunióban akkor már csaknem három évtizede létezett. Egy olyan perben végeztek vele, ahol a leghülyébb képtelenségek is „bizonyítást nyertek”. Ráadásul Rajkot azzal szédítették, hogy ha beismerő vallomást tesz, az a párt érdekét szolgálja, és utána csak színleg fogják halálra ítélni. Természetesen most is hazudtak, Rajk Lászlót 1949. október 15-én kivégezték. A vádiratot személyesen Rákosi írta meg, és magával Sztálinnal egyeztette. A Rajk-ügy egyik fő végrehajtója pedig az akkor már belügyminiszter Kádár János volt. Nem véletlen, hogy sem ő, sem pedig Gerő Ernő nem vett részt a temetésen, hanem véletlenül épp Moszkvában tárgyalt az újratemetés napján.

Aznap a párt jelenlevő korifeusai érezték, hogy a tömeg nem azért van ott, amit a Szabad Nép írt „Soha többet!” című cikkében: „a mély fájdalom és az önvád is arra fog ösztökélni bennünket, hogy gyökeresen számoljuk fel a múlt minden hibáját, és minden akadályt legyőzve, tántoríthatatlanul haladjunk előre a Központi Vezetőség júliusi határozatának útján, a pártdemokrácia és a szocialista demokrácia következetes fejlesztésének útján.” Hogy nem ezekért a sületlenségekért vannak ott annyian, az is alátámasztotta, hogy a tömeg egy része és az egyetemisták még egy kis külön, rendszerellenes tüntetést is rendeztek.

Mégis, hogyan lehetett egyfajta vállalhatónak tűnő mártírt faragni később Rajkból? A kissé balra szédelgő értelmiségünk a XX. század folyamán nem szűnt meg reménykedve keresni az emberarcú szocializmust. Bibó István például így írt Rajkról: „Rajkot szimpatikusnak találtam. Emberformája volt. Valahogy az összes Moszkvából, Sztálin árnyékából jött kommunistában, Nagy Imre kivételével, volt valami embertelen. Ez vonatkozott Rákosira, Gerőre, némileg Révaira is, és főleg Farkas Mihályra.”

Hogy ez az optikai csalódás mennyire volt általános, ma már nem tudjuk, de az biztos, hogy Nagy Imre esetében a mai napig érvényes. Pedig emberarcú kommunista nincs, és nem is volt. Nagy Imre esetében azért lehet mégis valamiféle kivétel-félét érezni – azon ok mellett, hogy a forradalomnak nem volt ideje ahhoz, hogy egy szimbolikus vezető kiemelkedjen – mert a Nagy a mi ügyünkben vesztette életét. Hogy egyébként ő erről – a mi ügyünkről - pontosan mit gondolt, azt nem tudjuk.

Nem véletlen, hogy a népi emlékezetben megőrzött hősök között sem Rajk, sem pedig a többi kommunista ál-mártír nem nyert polgárjogot. Az sem véletlen, hogy azok maradtak meg hősként, akik a mi ügyünkben, a nemzet ügyében küzdöttek – Szent István, Szent László, a Hunyadiak, az egri hősök, a két Zrínyi, Bocskai és Bethlen, Rákóczi, Kossuth és az aradi tizenhárom.

Ma, az aradi kivégzések emléknapján talán azon is érdemes elgondolkozni: a kommunista diktatúra szándékosan ölte ki a történeti köztudatból legújabbkori hőseinket. Egyelőre csak gyűjtőnéven, „pesti srácokként” ismerjük őket. Az Emlékév nagy eredménye lesz, ha közelebb tudjuk őket hozni – akár óriásplakátokkal, akár rádióműsorral.