Most Olaszország az EU leggyengébb láncszeme. Az államadósság idén a GDP 130 százalékáról 150% fölé emelkedik és korona-kötvények nélkül egyre drágábban tudják azt újrafinanszírozni. A fukar északi tagországok csak nem akarják a déliek dolce vitáját adósságát finanszírozni, ráadásul a német szövetségi alkotmánybíróság kimondta, hogy az Európai Központi Bank a német és uniós joggal ellentétes módon finanszírozza az eurózóna országait (bail-out).

Az olaszok franciák, spanyolok nagyon nem akarnak a görögök sorsára jutni, ezért nem adták fel a közös eladósodás gondolatát, amihez Berlinen keresztül vezet(ne) az út. Egy rögös út.

Megtette kötelességét.


Egy április végi felmérés szerint az olaszok 45 százaléka Németországot tartja hazája legnagyobb ellenségének, Franciaország 38 százalékkal a második. Az olasz nép barátainak sorát Kína vezeti 52 százalékkal, Oroszországnak csak a 2. hely jut (32%). A korona-járvány nem tett jót az EU megítélésének sem, az olaszok fele (49%) már nemcsak az euróból, hanem az unióból is kilépne, 51% maradna. Az Italexitnek másfél éve még húsz százalékkal kevesebb támogatója volt.

Az olaszok elégedetlensége meglátszik a közvélemény-kutatásokban is, ahol az 5 Csillag Mozgalom szavazói a baloldali Demokrata Párthoz, a Liga szavazói pedig a radikális Olaszország Fivéreihez vándorolnak. A Liga és az Olaszország Fivérei jó eséllyel nyernének egy előrehozott választáson, Matteo Salvini kellően elszánt ahhoz, hogy megvédje az olasz nemzeti érdeket. Akár a hitelezőkkel szemben is.

Salvini már belügyminiszterként is megmutatta, hogy a Berlinben és Brüsszelben elképzelhetetlennek tartott nem mainstream politika az emberek támogatásával igenis működik. Nem akarják megvárni, hogy “Il Capitano” most kormányfőként nagyobb sebességre kapcsoljon és a szuverenista, valamint bevándorlás ellenes visegrádiakkal erős ellenpólust képezzen a föderalistákkal szemben.

Ezért jön a jól bevált recept, a nép megkérdezése nélküli kormányváltás. Ezt üzenték meg előre egy újságcikkben, amelyben a korona-kötvényekhez túlságosan ragaszkodó, valamint az orosz és kínai segélyt (és forgatócsoportokat) az országba engedő Conte eltávolításáról értekeznek. Ennek nagy hagyománya van Olaszországban.

Obama egykori pénzügyminisztere, Thimothy Geidner könyvében arról ír, hogy Merkel és Sarkozy 2011 őszén a segítségét kérték: Washington addig ne támogasson egy €60 milliárdos IMF-hitelt, amíg Berlusconi a miniszterelnök. Nem sokkal később Berlusconi lemondott, ám akkori újsághírek szerint nem önszántából, ehhez Merkel kancellár néhány telefonjára és az olasz államfő hathatós segítségére is szükség volt. Berlinben mindezt cáfolták.

Rómában tavaly is érdekes dolgok történtek: Brüsszel túlzottdeficit-eljárást indított Olaszország ellen, mire Salvini akkori miniszterelnök-helyettes felvetette az olasz euró kincstári kötelezvények (mini BOT) bevezetését, ami gyakorlatilag egy párhuzamos valuta létrehozását és egyúttal az eurozóna végét jelentette volna. Ez nem csak blöff volt részéről.

Azt már a baloldali La Republica írja, hogy forrásaik szerint Merkel kancellár nem akarta a “szuverenisták” győzelmét egy előrehozott választáson, ezért arra kérte a Demokrata Párt vezetését, hogy lépjenek be az 5 Csillag Mozgalom mellé a kormányba. Csodák csodája így is lett, majd a korábbi miniszterelnök és akkori pártelnök, Paolo Gentiloni néhány nappal később az új kormány jelöltjeként Brüsszelbe távozott, ahol gazdasági biztosként folytatja karrierjét. Berlinben ezt a telefonhívást is cáfolják.

A mostani cikkben arról értekeznek, hogy már Conte sem elég jó, ezért egy szakértői kormányra és technokrata miniszterelnökre lenne szükség. A szerzők szerint ez egyébként is “jobban illeszkedik” a “piacokra” utalt olasz válságkezeléshez. Az, hogy országuk sorsáról talán leginkább az olaszokat kéne egy választáson megkérdezni, valahogy rendre elsikkad ezekben a cikkekben.

 

(Kép forrása: itt.)