Szóban forgó kortársaink tudják, mi lesz, ha elmúlik a baj, tudják, minek kell majd jönnie, s a leghatározottabban állítják, hogy semmi sem lehet olyan, mint azelőtt, minden átalakul majd a járvány után.

És ez persze igaz. De úgy igaz csupán, ahogyan Metternich tanácsolta: mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régi maradhasson.

Ami engem illet, nem hiszek abban, hogy a Covid-19 afféle világot átalakító, sőt világforradalom-pótló esemény volna. Glóbuszunk gazdasági és politikai struktúrái olyan roppant erősek, attól sem roskadnának össze, ha ősszel netán nyakunkba szakadna a vírus második fordulója. Lesznek persze változások, el- és feltűnhetnek aktorok, de bármilyen legyen is az új szereplőgárda, a struktúra marad.


Abban meg végképp nem hiszek, hogy a fogyasztók innentől fogva tömegesen átértékelik fogyasztói szokásaikat, ezentúl elválasztják benne az ocsút a búzától, értékest az értéktelentől, igazi szükségleteiket hamis szükségleteiktől. Nota bene, a fogyasztói társadalom haszonélvezői ebben nem fognak segíteni nekik. A manipulátorok potenciálja a Covidtól aligha csökken radikálisan, miközben módszereik, eszközeik nyilván majd a helyzethez igazodnak. De egyébként: „business as usual”. Az árut mindenképp el kell adniuk, lehetőleg felárral. A fölöslegest, meg a bóvlit is.  

Mi lehet akkor az a látványos, de mégse radikális változás, amelyre a metternichi bonmot is utal?

Állam és piac viszonya például még inkább átrendeződik.  

Már a 2008-as pénzügyi világkrachot is állami mentőövvel úszták meg a bankok. Az USA-ban az Obama-adminisztráció takarította el a kaszinó-kapitalizmus szemétdombját, pontosabban államilag kompenzálta veszteségeiket, hogy aztán ugyanazt folytathassák: másképp. Magyarán kapitális állami injekciók kellettek ahhoz, hogy mindmáig legyen még egy-két ötletük a kaszinózó bankároknak.

Most, amikor a járvány látványosan demonstrálja a termelési és fogyasztási láncok globális méreteinek bizonytalansági tényezőit, a cégek is az államhoz fordulnak. Tőle várják az összeomló piacaik megmentését, szintén kapitális összegekkel és lehetőleg azonnal. Főleg avval érvelnek, hogy a munkahelyek védelme eminens politikai érdeke a kormányoknak is.

Az állam jelentősége így nő tovább a piac rovására, de ezen legföljebb a piacfundamentalisták siránkozhatnak. Nyugtassuk meg őket: ettől ez még tőről metszett kapitalizmus marad.

Persze az állam annyi, mint nemzetállam, s ettől már csak egy lélektani ugrás a haza.

A Kommunista Kiáltványnak az a legpontatlanabb mondata, mi szerint „A munkásoknak nincs hazájuk” (volt!), a mai globálkapitalizmusban a fogyasztóknak nincs hazájuk üzenetté „nemesedett”.

A Covid-19 megrendít(het)i a hazátlanság szívós és „haladár”ideológiáját.

Kiderülhet: hazájuk azért a fogyasztóknak is van.